Lepa

Az egyik legnépszerűbb banda az Oasis utáni britpop/indie vonalon az Artctic Monkeys, amely rögtön az első albumával nagyot robbant 2006-ban (egyszer amúgy hallottam egy olyan definíciót, hogy a britpop igazából az a stílus britül, mint az indie amerikaiul). Ez viszont a kicsit nyugodtabb, de hasonlóan slágeres 2013-as lemezük, amit akár „the black album”-ként is aposztrofálhatnánk a borítója alapján. Tele van fülbemászó, hol együtt éneklős, hol együtt táncolós, de néhol csak „együtt hátradőlős” számokkal (pl. Fireside). A Why’d You Only Call Me When You’re High pedig legalább olyan jó és tökös, mint amilyen hosszú a címe, bár a régi „sarkvidéki majmokhoz” képest ez is elég visszafogott, nem annyira vad. Néhol azért a tánczene (jobban szólva diszkózene) határát súroló nóták is előfordulnak, például ilyen a Knee Socks. Viszont avatatlanok számára, ismerkedős számnak választhatnék-e bármi mást, mint „az 1. számú bulihimnusz” címűt?

Ha csak egy számra van időd: No. 1. Party Anthem

Dönci

A hallgatás napjáig utolsó, de valószínűleg a kritika megjelenésekor utolsó előtti albuma a zenekarnak*. Elképesztő sikereket tudhat magáénak az Arctic Monkeys anélkül, hogy azt lehetne érezni a muzsikájukon, megalkudtak a médiával. Egyszerű, hangulatos, jó ízléssel felépített alter-indie dalok követik egymást, ahol a vokálok, a kiállások és a ritmusszekció nagyon a helyükön vannak. Szóval olyan érzést kelt, mint a The White Stripes például: úgy különleges, hogy semmi olyan nem nyújt, ami megújítaná a zenét, de mégis egyedi és stílusos módon ötvözi a nagy elődök munkásságát. A vonósoktól és a billentyűsöktől pedig a hangzás néha olyan, mintha felturbózták volna egy '70-es évekbeli kémfilm zenéjét. Az igényes gitárzenék kedvelőinek igazi csemege lesz.

Ha csak egy számra van időd: Do I Wanna Know?

*Valóban így lett, azóta kijött egy 2018-as lemez is.