Dönci

Hogy milyen jó valójában egy zenekar, azt általában a koncertek alapján lehet megmondani. A koncertlemezek ennek kivonatai, amikkel azért lehet csalni, viszont szerintem jó képet kaphatunk így is, ha másból nem, a konferanszok alapján. A dublini zenekarra semmilyen értelemben nem lehet panasz, 2004-ig tökéletes öszefoglalót kapunk a munkásságukból, nem is akármilyen hangulatban. Ráadásul nem szégyellik a nagy elődöket sem, legyen szó a Willy Wonka and the Chocolate Factory betétdalairól, Johnny Cash-ről vagy Bob Marleyról. A lendületes dalok még keményebbek, a hegedű még hatásosabb, Glen Hansard hangja még inkább szívbe markolóbb, és élőben is ugyanolyan jól játszik vele, mint az albumon. A konferanszok pedig eléggé viccesre sikeredtek (bár abban Tom McRae-nél mókásabb nem nagyon van). Azoknak javasolnám a teljes albumot, akik szeretik a folkos alternatív gitárzenét, akik viszont csak belekóstolnának a hangulatba, azoknak keményebb kötésű Stars Are Undergroundot javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Stars Are Underground

Lepa

Talán eléggé árulkodó az albumcím ahhoz, hogy rájöjjünk, koncertlemezről van szó. A Frames alapjában véve egy csendesebb, lágyabb zenét játszó zenekar, ehhez képest elég vadul csapnak a húrok közé rögtön az elején. Az énekes Glen Hansard pedig nagyon sokoldalúan használja a hangját. A másik egyedi adalék a zenéjükhöz a kimondhatatlan nevű hegedűs, Colm Mac Con Iomaire hozzájárulása, amitől teljesen más, folkos íze lesz az alapjában véve alternatív zenének. Viccesek amúgy, amikor ismert klasszikusokat (Ring of Fire, Redemption Song) kombinálnak bele a saját számaikba. Ahogy az élő albumoknál az lenni szokott, a közönség ovációja és hangos éneklése jól megadja/megemeli az alaphangulatunkat (még a szomorúbb számoknál is), szóval inkább odafigyelős hallgatásra javasolt, mint háttérbe.

Ha csak egy számra van időd: Fitzcarraldo