Lepa

Paul McCartney sokszor megújult már élete során, és a Beatles után is igen termékeny maradt, szólóban és a Wings-zel is. Ez az albuma egy igen késői mű, de semmi szégyenkeznivalója nincs miatta: nemcsak azért lehet szeretni, mert a nagy Sir Paul adta ki, bárki büszkeségére válhatna. A nyitó szám egyből elég modern, és utána is jó sok dal próbálja illusztrálni, hogy dalszerzőként is és hangszerelés szintjén is folyamatosan fejlődni akar, vagy legalábbis igazodik a trendekhez az előadó. Ennek ellenére nekem az egyik legszimpatikusabb dal pont a kicsit hagyományosabb, gitáralapú Early Days. Ami viszont ötvözi McCartney szokásos játékosságát, dallamosságát és poposságát is, az egyértelműen a címadó szám. Ha viszont a kedves olvasó valami furcsát, rendhagyót akar hallani, a záró Roaddal próbálkozzon.

Ha csak egy számra van időd: New

Dönci

McCartney is visszatérő versenyző egy meglehetősen kurrens lemezzel. A hallgatás napjáig az utolsó sorlemeze, ami egészen kiválóra sikerült. A Save Us gitárja kellőképpen húzós, az Alligator, az On My Way to Work és az Early Days szövegei pedig kellőképpen ironikusak. Hangszerelésében is jól egyensúlyoz az elektronika és a klasszikus hangszerek között. A lemez legvégére több lesz az elektronikusan vezetett szám, viszont ez egyáltalán nem válik hátrányára a korongnak. A címadó, a Queenie Eye és az Everybody Out There pedig igazi (koncert)slágerek. Jó a húzásuk, jó a szövegük, mégis változatosak. Egyszóval hiába öregedett meg McCartney, a tehetsége és a kreativitása nem csökkent szerencsére. Én abban reménykedem, hogy valamikor a közelünkbe is eljön koncertezni. 

Ha csak egy számra van időd: Everybody Out There