Dönci

Az albumcím már önmagában sokat sejtet a stílusról. Sötétebb, borongósabb, mint például a tegnapi album. Pedig stílusában nem áll messze attól. Bár a szerzők itt valószínűleg több Cure-t és Joy Divisiont hallgattak kiskorukban, mint a No Use. A This Could Be Love sötét, szadisztikus szövegvilága is erre utal. Meglepő kettősség uralja a korongot: egyrészt viszonylag gyors tempóban jönnek a 3 akkordos 3 percesek egymás után, és bulizós lesz a hangulat, másrészt a szövegek eléggé kidobják a hallgatót a bulizás élményéből, mert gyakorlatilag nincs rajta vidám darab. Némelyik dal már-már a My Chemical Romance legjobb pillanatait idézi (All on Black). A teljes lemezt a sírva vigadósoknak ajánlom, a többieknek szóljon az All on Black.

Ha csak egy számra van időd: All on Black

Lepa

Ez a zenekar is dupláz nálunk (és még nincs vége a diadalmenetüknek). Ahogy korábban már leírtam, első hallásra nem sokban különbözik a zenéjük más egygitáros pop-punk zenekarokétól (bár igazából sokszor két gitár szól a felvételeken). Viszont kiemeli őket a szövegvilág (a kezdő This Could Be Love szövege egyből nagyon durván belevág a vér-halál-szerelem „örök” témakörébe) és a megmagyarázhatatlan misztikus/horrorhangulat, amiről már korábban is szó volt az esetükben. Szerintem ez legtöbbször akkor is érződik, ha egy szót sem értünk a sokszor elég sötét, cinikus szövegekből. Érdekes egyébként, hogy itt még sokszor Matt Skiba hangja a rekedtebb (lásd a záró Blue in the Face-t), míg később az lett a leosztás, hogy ő lett a tiszta hangú énekes, a basszgitáros Dan Adriano pedig a rekedt hang. Mindenesetre jót tesz a változatosságnak, hogy váltogatják a főénekest, mert az tény, hogy nem nagyon lép ki a három-négyakkordos pop-punk képzeletbeli keretei közül az album. A mai számhallgatást a belekóstolóknak mindenképp szöveggel együtt ajánlom (de csak ha bírják a vért…).

Ha csak egy számra van időd: This Could Be Love