Lepa

Demjén Rózsi és Damien Rice névhasonlósága csak véletlen egybeesés, ezt a mai albumunk is tanúsítja. Az ír énekes-dalszerző elsősorban az érzékeny, kifejező énekhangjáról és csendes, visszafogott, de érzelmileg nagyon ütős számairól ismert. A kezdő duett Lisa Hannigannel egyből nagyon szép, és bár lehet, hogy egyesek nyálasnak találják, szerintem bőven belefér, sőt, nagyon is kellenek ilyen dalok a világba. Érdemes meghallgatni a demóverziót is, ahol mindkét szólamot Rice énekli, teljesen más a hangulata. Amúgy a női énekhang több számban is visszatér, az egyik legerősebb nóta mégis egy javarészt szólószerzemény, az Elephant, ahol kidomborodik Rice orgánumának minden erőssége, ráadásul a nagyon halk kezdés ellenére szinte már „bedurvul” a végére. Ez egy igazi egyszemélyes előadó, ahol a dalok mind az énekesre és személyiségére épülnek, és nélküle nem feltétlenül működnének. Nick Drake rajongóinak és a halk, szomorkás zenék kedvelőinek ajánlom – mindenki más a Rootless Tree c. számmal próbálkozzon, bár azért itt-ott előfordulnak középtempós és nem-depis számok (pl. Coconut Skins), valamint meglepő vadulások (Me, My Yoke and I).

Ha csak egy számra van időd: Elephant

Dönci

Damien Rice második lemeze nem sokban tér el az elsőtől olyan szempontból, hogy itt még mindig Lisa Hannigan volt a fő vokalistája (avagy társénekese), illetve továbbra is olyan dalokat írt, amilyeneket egy hangszerrel el lehet játszani. Viszont a Damien hangterjedelme és a hangjának érzelmi töltetei nem feltétlenül utánozhatók. A nyitó 9 Crimes videója egyébként az egyik leginkább sokat mondó klip evör. Nem mellesleg egy nagyon erős dalról van szó, ami zeneileg egyszerű, szövegileg nagyon nem. Azután nagyjából el is fogynak a slágerek, hiszen, ami zeneileg az lehetne, abban elég sok fakkolás van (Rootless Tree). Viszont mivel általában nagyobb ívű dalszerkezetek vannak (Elephant; Me, My Yoke and I) ezért nem véletlen, hogy több dal is bekerült különböző filmekbe és sorozatokba (a Grey Room pl. elég szignifikáns volt az egyik House-epizódban). A szövegek meg eléggé elgondolkodtatók, például a The Animals Were Gone az egyik legdurvább és legszebb (szerelmi?) vallomás valaha. Aki szereti a folkban gyökerező (alapvetően) gitárzenéket, annak jó szívvel ajánlom bármelyik felvételt (bár őrzikednék attól, hogy a Sleep Don't Weep 15 perces sípolását végighallgassuk a szám végén), aki pedig nem, az próbálkozzon meg az elborult Me, My Yoke and I című örökbecsűvel.

Ha csak egy számra van időd: Me, My Yoke and I