Lepa

Nem szeretek dobálózni a „legendás” és „meghatározó” szavakkal, de ismét egy olyan albumhoz érkeztünk, amelynek a jelentősége túlmutat önmagán. Manu Chao 1998-ban végleg megerősítette a helyét az egész világon ismert, de nem angolul éneklő előadók ritka táborában ezzel a lemezzel, azon belül is a Bongo Bonggal és a vele zeneileg teljesen egybefolyó Je ne t’aime plus-vel. Jellemző a világ közízlésére amúgy, hogy pont az angol és a francia szám futott be ennyire, miközben a spanyol dalok jóval inkább túlsúlyban vannak az albumon és az életművében is (bár később kiadott egy 100%-ban francia albumot is, de arról lesz még szó). Az a meglepő még egyébként Manu Chao sikerében, hogy alapvetően nem lépnek ki a latinos műfajok kereteiből a számai, sőt, nagyon minimalisták néha a zenei alapok, tehát semmiképp sem találta fel a spanyolviaszt – mégse érezzük sablonosnak, ugyanakkor nagyon befogadható az egész. Nem táncolós házibulik alapvető kelléke lehet a lemez (táncolóshoz túl lassú ugyanis), de amúgy olyankor is nagyon jól tud esni, amikor az embernek kicsit elege lesz a sok rockból, mégis hangszeres zenét hallgatna.

Ha csak egy számra van időd: Bongo Bong + Je ne t’aime plus

Dönci

Ott voltam azon a szigetes Manu Chao-koncerten, ahol kölcsönkérték Kiss Tibi gitárját, viszont nem ez volt benne a nagyszerű, hanem az, hogy elment az áram az egyik szám közepén, és perceken át nem jött vissza. Viszont utána a zenekar pontosan attól a félbeszakadt akkordtól folytatta (és a szó közepétől), ahol abbamaradt a műsor. Szóval vérprofik voltak. A Bongo Bong/Je ne t'aime plus videójának köszönhetően Manu Chao világsztár lett egy pillanat alatt, és behozott egy kicsit népies, kicsit sanzonos, kicsit ska, kicsit tábortüzes hangulatra épülő alternatív stílust a köztudatba (fontos hangsúlyozni a köztudatot, hiszen számos zenekar és zenész dolgozik hasonló latinos ritmussal és temperamentummal, de a világhírig kevés jut el). Úgyhogy már csak ezért is hálásak lehetünk neki.

Ha csak egy számra van időd: Clandestino