Lepa

Kevés popkövető ember élhet a nyugati, civilizált (?) világban, aki már öntudatánál volt a kilencvenes években, de nem ismeri a Bitter Sweet Symphony c. számot. Anno agyonjátszották a tévék és rádiók, én kicsit meg is untam a hegedűs alaptémáját, de amúgy kétségkívül belemászik az ember fülébe és agyába. És bár ez a legismertebb slágerük, azért korántsem egyslágeres albumról beszélünk: van itt még az Oasist megszégyenítő gitárnyűvős britpop-himnusz (The Rolling People), balladisztikus rádiótöltelék (The Drugs Don’t Work), kicsit amerikai hatású soft-rock (Lucky Man); de mégis teljesen egységes az egész. Kicsit hosszú az album, nyúlik, mint a rétestészta; de mégis érdemes végigmenni az egészen, amikor van időnk, mert se színvonalbeli, se hangulati ingadozások nincsenek.

Ha csak egy számra van időd: The Rolling People

Dönci

A The Verve legalább olyan legenda (lehetett volna), mint az Oasis vagy a Blur, hiszen a Bitter Sweet Symphonyval mindenki megismerte őket, aki nem akarta, az is. A sors furcsa fintora, hogy nem ők kapják a jogokat a dalért, mert egy Rolling Stones samplert használtak, de hát ez megesik a művészvilágban. És az még csak az első szám. Van itt még sláger bőven: Sonnet; The Drugs Don't Work; Lucky Man. Viszont sokszor olyan gitárnyűvések mennek, amik a The Stone Roses legszebb pillanatait idézik. Elfolyósak, nyafogósak, mégis fogósak és eredetiek (pl. The Rolling People; Velvet Morning; Come On). Igazi csemege a gitárzenék rajongóinak, és mindenképp a '90-es évek egyik csúcspontjának tekinthető.

Ha csak egy számra van időd: Velvet Morning