Lepa

Ismét vidámabb, könnyedebb vizekre evezünk visszatérő versenyzőnk, a Mad Caddies jóvoltából. A harmadik albumuk hangzásában már sokkal érettebb és letisztultabb, mint az előző, amelyikkel befutottak. Kicsit több itt a punkos és power-popos nóta, de a legjobban az áll nekik, amikor a lendületes zúzást kiegészíti a más stílusokkal való kacérkodás (például a kalózdalokkal, lásd: Weird Beard). Ehhez az albumhoz is fűződik személyes történetem: akkoriban az egyetemi PC-laborban tudtam csak letölteni, és floppylemezekre tömörítve és vagdosva tudtam csak hazavinni – viszont azok többször is lemágneseződtek a trolin, így három körbe (azaz három tanítási napba) telt, mire az egész albumot meg tudtam hallgatni. Hiába, régen még az ingyenzenéért is többet kellett szenvedni. De megérte: a Mary Melody és a Days Away is az egyik kedvenc számom lett tőlük, az albumot meg agyonhallgattam (és hosszú évekkel később lemezen is beszereztem).

Ha csak egy számra van időd: Mary Melody

Dönci

A Mad Caddies egy olyan zenekar, amelyik mindig érezte, mi az, ami jól áll neki. A skapunk pedig nagyon megy nekik. Néha kicsit punkabb, néha kicsit skább, de alapvetően egy megszokottan jó minőséget hoznak minden egyes lemezzel. A dalok pedig pont slágerhosszúságúak, egyik sem nyúlik túl négy percen. Viszont az biztos, hogy jobban áll az inkább ska a zenekarnak, mint az inkább punk, mert ami inkább punk, olyanból hallunk jobbat más zenekartól. Viszont, ami inkább ska, abban verhetetlenek.

Ha csak egy számra van időd: All American Badass