Lepa

Ha a Bone Machine albumról azt írtam, hogy kb. ugyanolyan, mint a Mule Variations, itt azért előfordulnak kicsit másféle hangulatok is, például rögtön a kezdő Top of the Hillben. De azért megijedni nem kell természetesen: Waits úrtól pont azt kapjuk, amit elvárunk, azaz egy szörnyen rekedt énekhangon előadott zenei kavalkádot és szertelen kalandozást a blues és a soul világában, meg mindenféle világzenei hatásokkal átitatott balladisztikus műfajokban. A múltkor majdnem utolsó számot választottam, most akkor legyen az utolsó előtti annak bizonyítékául, hogy nála aztán tényleg nemcsak az albumok eleje felé vannak jó dalok.

Ha csak egy számra van időd: Day After Tomorrow

Dönci

Tom Waits mindig az az előadó volt, aki nem sokat törődött a konvenciókkal. Ez meg is hallatszik a lemezein. Ez az album is sokszor úgy hangzik, mintha valami rossz álomból ébredne az ember, és az ottani zajokat próbálná sikeresen egésszé kovácsolni. Éppen ezért nem biztos, hogy mindenkinek való ez a fajta muzsika, az pedig tuti, hogy hangulat kell hozzá. De amikor az megvan, nem nehéz évezettel elmerülni az őrületbe. Az meg már csak bónusznyalánkság, hogy a lemez egyik csúcspontjának számító Hoist That Ragben Les Claypool kezeli a basszust. A Sins of My Father pedig talán a legjobb szövegű Tom Waits-szám a lemezen. Persze akadnak „szokványos” slágerek is (Green Grass; Make It Rain; Day After Tomorrow), de azok a ritkábbak. Aki bírja a blues őrületét, ne tartsa magát vissza a teljes anyagtól.

Ha csak egy számra van időd: Hoist That Rag