Lepa

Érdekes ez a zenekar és ez az album is: a zenekar azért, mert a zúzós gitárhangzást olyan lágy és dallamos énekkel párosítja, hogy egyből meglágyul az egész dal – szinte „elfelejtük”, hogy kemény torzítás megy (erre legjobb példa a címadó és egyben záró szám). Az album meg egyrészt azért érdekes, mert egy évre rá Hope címmel kiadták az akusztikusabb, finomabb verzióját is, és úgy is teljesen működik, másrészt pedig azért, mert ezután jelentős finomodáson ment át a zenekar, a 2017-es albumuk, az A Black Mile to the Surface már jóval lightosabb és csendesebb (persze attól még jó). Szóval szerintem ez az általam eredetileg megismert és megszeretett Manchester Orchestra utolsó albuma a stílusváltás előtt, és mint olyan, a legkiforrottabb és legjobb – érdemes megismerkedni vele a kísérletezős indie kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: The Ocean

Dönci

Visszatérnek ismét a becsapós nevűek. Ahhoz képest, hogy nem sok közük van a nagyzenekari hangzáshoz, elképesztően fülbemászó szerzeményeket pakoltak egymás után. Olyan ez, mint amikor a new wave találkozik a punkkal, aztán elkezdik egymást finomítani, és kisül belőle egy kellemes alternatív hangzás, amiben még karcolnak a gitárok, de már nem viccesek a szintik. A szövegek pedig végig kreatívak és fanyar humorral rendelkeznek. Ezt is leírtam párszor mostanában, de bármelyik dalt jó szívvel tudom ajánlani. De talán ma a Trees nyer nálam.

Ha csak egy számra van időd: Trees