Dönci

Ismét a Rise Against, ismét tökös, ismét kemény, ismét arcba vág, mégis fenséges. :) Sok mindent el lehet mondani a zenekarról, csak azt nem, hogy nem érdemes odafigyelni rájuk. Mondanivalójuk mindig van, és megbízható színvonalon termelik a lemezeket, sosem éri csalódás a hallgatót. Mondjuk a táncos hangulat és az életöröm viszonylag messze esik a perspektívájuktól, de őket nem az élet napos oldala miatt kell szeretni. Leginkább innen a Dead Ringert emelném ki.

Ha csak egy számra van időd: Dead Ringer

Lepa

Ez a Rise Against második, és egyben utolsó olyan albuma, ami még nem nagy kiadónál, hanem a Fat Wreck Chordsnál jelent meg. A hangzás és a stílus azonban már itt is tökéletesen kiforrott, bár a 10 éves, jubileumi kiadást (RPM10) érdemes hallgatni, az még tökösebben szól. Amúgy személyes történetem az albummal az, hogy elég sokáig nem tudtam végighallgatni – na nem azért, mert nem tetszett volna, hanem annyira beleszerettem az első számba, hogy mindig „visszatekertem” rá, és kifulladásig hallgattam. 5-6 lejátszás után pedig már nem volt kedvem továbblépni. Később persze felfedeztem további csodás nótákat: a Halfway There-t vagy a Blood Red, White & Blue-t például (az utóbbit hallva jósolta meg a producer, hogy ez egyszer egy nagy banda lesz); de az örök kedvencem akkor is a nyitó Black Masks & Gasoline marad. Minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk nótája.

Ha csak egy számra van időd: Black Masks & Gasoline