Lepa

Ez azért egy jelentős album egy Joey Cape-rajongó életében (de mindenkiében annak kéne lennie), mert az előadó első próbálkozása, hogy a Lagwagonön kívül zenét csináljon, és elkezdjen kicsit kísérletezni. A végeredmény: fura számszerkezetek és váltások, a fő zenekaránál visszafogottabb tempó, érdekes, de nagyon szerethető és befogadható dallamok, mindig pont jókor belépő kiegészítő hangszerek és szokás szerint mély szövegvilág. Erre az albumra (legalábbis pár számra, pl. Grey Suits) még rá lehet fogni, hogy lehetett volna akár Lagwagon is, de a következőre már semmiképp sem, ezért mindenképpen örvendetes, hogy Cape mester kitört a korábbi korlátai közül. Csodálatos dallamok követik egymást a szomorkás Anecdote-ban, a tényleg nagyon csendes (és ultrarövid) Quietben, a 500 Miles c. feldolgozásban vagy az Only Good for a …-ban. De gyarkolatilag nincs is rossz vagy uncsi szám a lemezen, a címadó és egyben zseniális szövegű Unlucky Stuntman például simán lehetett volna világsláger, ha mondjuk a Green Day írja. Sanyi barátom pedig imádja az első szám direkt hamis zongorabillentyűit, szóval tényleg mindenkinek más fog bejönni ebből a tízdalos csokorból.

Ha csak egy számra van időd: Only Good for a...

Dönci

Ha az énekhang ismerős, az azért lehet, mert Joey Cape többször, több formációval szerepelt már a listánkon. De mit mondhatnánk. Aki egy helyen jó énekes, egy másikon is az marad. 26 percbe zsúfolni 10 dalt viszont nem kis tudomány. Ráadásul úgy, hogy nem darálnak végig. Sőt, nem mondhatni, hogy a Lagwagon keménységét hozzák, hiszen ez inkább alternatív rock, mint punk. Vannak lendületesebb, halkabb és a kettő között váltakozó darabok is, viszont nagyon jól végigfolyik a teljes album. És 26 perc igazán nem sok, úgyhogy mindeki hallgassa végig. Jómagam a vegyes hangulatokkal operáló 500 Miles-t javaslom az egyszámosoknak.

Ha csak egy számra van időd: 500 Miles