Dönci

Visszatérő versenyzőkben erősek vagyunk. És ahogy haladunk előre a listán, egyre több ismerős név bukkanhat fel (bár meglepetések mindig várhatók). Amúgy simán lehetne a nevük valami sokkal keményebb, mert eléggé tökös muzsikát szolgáltatnak. A vibrátókról sok helyen Dolores O'Riordan énekstílusa jut eszembe, viszont a hangzás nagyon grunge-os, és kifejezetten kellemesen garázsos. Mondjuk a szövegek nem mindig világosak számomra (lásd: „extinction is dead”), de teljesen jó hallgatni a gitárnyúzást és a néha kántálásra emlékeztető éneket. A keményebb vonalas gitárzenék és a női énekesek kedvelői biztosan örömmel hallgatják majd végig az albumot, az egyszámosok viszont ne maradjanak le a Rotten Apple-ről.

Ha csak egy számra van időd: Rotten Apple

Lepa

Már áradoztam egyszer a frontember Marissa Paternoster zsenijéről, de ezen (a már tárgyalt Rose Montainnél eggyel korábbi) albumon még jobban átjön, mennyire sajátos zenei egyénisége van: hol zúz, hol szólózik a gitáron, hol pedig szolid ritmusokat tol; hol nyivákol, hogy rezegteti a hangját, hol szépen énekel. A nyitó It All Means Nothing egyből mély vízbe dob minket: amikor először hallottam, nem tudtam hová tenni ezt a fura énekstílust, de elmentettem későbbi felhasználásra, mert éreztem, hogy valami nagyon különleges bandára találtam rá. Később az egész diszkográfiába beleszerettem, de ez már más történet. Mára legyen elég annyi, hogy szerintem ez a Screaming Females legerősebb albuma, ők pedig a saját színterük (eltekintenék a stílusmeghatározástól) egyik legerősebb zenekara. A kezdő számot ajánlom mindenkinek, az igazi zenekedvelők azonban ne hagyják ki a 7 perces Doom 84-et, a még igazibbak természetesen a teljes lemezt fogyasszák.

Ha csak egy számra van időd: It All Means Nothing