Dönci

A Quimby 1999-ben talán az év legjobb magyar lemezét dobta piacra, és egyúttal egy pár éven át (saját meggyőződésem szerint) a legjobb magyar koncertzenekarként funkcionált. Az egyik ismerősöm mondta is annak idején, hogy akkor is megveszi majd minden lemezüket, ha elkezdik a '70-es évek diszkóslágereit játszani. Megkerülhetetlenül erős zeneiség és elképesztő költői képek hatják át az album minden dalát. Az elektronika pont kellő mértékben erősíti a hangszereket, a fúvósok belépése pedig mindig füleket gyönyörködtető. Persze, vannak (azóta) szétjátszott felvételek (Halleluja; Libidó), de a klasszikusok sorsa talán mindig ez. Az szinte biztos, hogy aki nem az Ajjajjaj vagy a Kilégzés miatt szereti a Quimbyt, az nagy valószínűséggel emiatt a korong miatt. És ezért nem is lehet hibáztatni senkit.

Ha csak egy számra van időd: Pedofíling

Lepa

A Quimby igen termékeny zenekarnak mondható, valamint hosszú életűnek is (25+ év Magyarországon már nagyon jónak számít). Ez az album a korai időszakból, mondhatni hőskorból származik, és jól emlékszem rá, hogy az akkori magyar zenetévén sokat pörgött az Androidő klipje (a „műköröm/működöm” rím szerintem mindenkibe beivódott egyszeri hallás után). Más klipes nóta nem jut eszembe, de ez lehet, hogy az én hibám. Viszont ott van még a Halleluja, a Libidó vagy Az ördög magyar hangja, hogy csak párat említsek a legalább ugyanazt a szintet hozó slágerek közül. „Sláger” alatt persze inkább a könnyebben befogadható számokat értem, mert azért a hangulat végleg elég borongós és sötét, még ha nem is kemény a hangzás. A szövegek pedig jó elvontak (sokszor súlyosak is), de nagyon igényesek, és gyakran felkaphatjuk a fejünket egy-egy briliáns megoldásra. Ezt a lemezt is nyugodtan felrakhatjuk a polcra a 90-es magyar klasszikusok közé.

Ha csak egy számra van időd: Az otthontalanság otthona