Dönci

Ismét vissza az ős- vagy a hőskorszakhoz. A punk talán legjobb, legerősebb, legesleg évéből a The Damned is belefolyt a lázadást üdvözlő zenei áramlatba, és egy demóhatású, de elég ütős korongot dobott piacra. Amit a cím alapján várunk, azt megkapjuk. Koszos, mocskos hangzás, társadalmi és egyéni problémák felemlegetése, és – valahol – az önmegvalósításra való törekvés. Aki ismeri a klasszikus punklemezeket ebből az időszakból, emellett se menjen el, az egyszámosoknak pedig a legrövidebbet javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Stab Your Back

Lepa

Nem is olyan rég már írtunk a Damned egyik híres-hírhedt albumáról, ez meg a másik: az első. Ennek megfelelően kicsit kiforratlanabb és garázsosabb hangzású, de annyira átütő ereje van, és annyira hitelesen képviseli a ’77-es generáció dühét, feszültségét és kovácsjancsis egyszerűségét, hogy nem lehet nem szeretni. A legnagyobb punknóták ezen a lemezen a csodás lüktetésű, a versszak alatt felgyülemlő feszkót fülbemászó refrénnel oldó Neat Neat Neat és a New Rose, de például a Born to Kill is megér egy misét (bármennyire is „sablonos” számcím).

Ha csak egy számra van időd: New Rose