Dönci

És akkor el is érkeztünk Cohen másik slágerlemezéhez. A nyolcvanas évek végén kicsit belevetette magát a new wave-es szintihangzásba (First We Take Manhattan) is, illetve lenyúlta a The Police Every Breath You Take-jének basszustémáját (Ain't No Cure for Love), és rittyentett rá egy másik tök jó dalt. De van itt még sláger az első két számon kívül is. Az egyik legismertebb felvétel az Everybody Knows, amely kellő dichotómiával mesél a világ dolgairól. Az I'm Your Man sanzonja csodálatos, csakúgy, ahogy a Take This Waltz keringője. A szövegekben egyébként sok csípős, ironikus humorú megjegyzés is felfedezhető (sőt, az öniróniát sem mellőzik). Az biztos, hogy aki ismerkedik Cohennel, ez egy jó kiindulás lehet, mert itt már a rekedtség adott, a szövegek kellőképpen közérthetők, mégis mélyek, a dallamok pedig egyből az ember fülébe égnek.

Ha csak egy számra van időd: I'm Your Man

Lepa

Két nappal Cohen egyik korai 90-es albuma után következzék Cohen egyik kései 80-as albuma. A kezdés már biztosíthat minket afelől, hogy nem csak sanzonos/keringős számok lesznek a lemezen, ugyanis rögtön kitör a komfortzónájából, és egy erőteljesen szintialapú, mondhatni a kor követelményeinek megfelelő újhullámos nótával lep meg minket, ez lenne a First We Take Manhattan. A Jazz Police a lemez második felében hasonló hangulatot hoz, de megspékeli jó kis diszharmonikus női vokálokkal. Nem hiszem, hogy sok mindenkinek tetszik az utóbbi szám (konkrétan a legkevésbé hallgatott, nem is kevés különbséggel), pedig a maga disszonáns módján zseniális. De van itt azért bőven a hagyományos Cohen-fajtából is, szóval nem kell megijedni; tessék szépen meghallgatni, és eldönteni, hogy melyik típusú dal tetszik, mert valamelyik biztosan fog.

Ha csak egy számra van időd: First We Take Manhattan