Dönci

A Heaven Street Seven valami nagyszerűt dobott ezzel a lemezzel, egyszer írtam is erről bő lével. Ebből fogok most újrahasznosítva szemezgetni. Előre is elnézést a hosszért. :) Lovasi írta a könyvében (szerintem egészen jó meglátással), hogy a HS7-koncertekből mindig hiányzott a giccs. És ez csak az egyik faktor, amiért szerethetők. Nem pusztán a giccs hiányzott belőlük, de ők voltak az a magyar zenekar, amelyik szerintem a leginkább a helyén kezeli az iróniát. Minden daluk pontosan azon a vékony vonalon egyensúlyoz, amitől kicsit több végtelenül sok lenne, kicsit kevesebb pedig semmire nem lenne elég. Minden egyes dalt komolyan kell venni, ugyanakkor egyiket sem szabad. A szövegek kellőképpen önironikusak, mindig kikacsintanak, ha pedig nem, akkor a zenei/énektechnikai megoldásokkal hozzák egyensúlyba a dalokat, megóvva őket a bármerre billenéstől. És persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Szűcs Krisztián fátyolos hangját tízmillióból meg lehet ismerni. A Cukor megkerülhetetlen mindenki számára, aki hangszeres magyar zenét hallgat. Vagy legalábbis annak kéne lennie. Nemcsak azért, mert ez volt az első teljesen magyar nyelvű lemeze a zenekarnak, hanem azért is, mert elég nagyot léptek előre zenei és szövegírási téren is ekkor. (Sőt, később az album 3 slágerének angol változatát tartalmazó maxit, az angol Record Collector magazin a hónap kislemezének választotta.) Ráadásul ha odafigyelünk, akkor nagyon szép íve van az egész kompozíciónak, amely az emberi kapcsolatok tematikájára fűzhető. Emlékszem, amikor a megjelenéskor betettem az eredeti kazettát(!) a magnóba, az A oldal első számáról azt gondoltam: ebből irgalmatlan nagy sláger lesz. És valóban, fél évvel később a Mozdulj! kullancsemberes videoklipje betört a zenetévébe, és azóta sem volt szerintem olyan koncert, ahol ne játszották volna el. Nem is véletlen: az egyik legviccesebben megfogalmazott dal a csajozós éjszaka eredményeképpen (nem) várt szexuális szerencsétlenkedésről. „– Mozdulj, mozdulj, mintha lennél, ember! / Nyögtem, hogy kösz, nem.” Sokáig a kedvenc dalom volt tőlük az Elment a kedvem. Egy igazi fáradt, látomásos álomélményről van itt szó, ahol később a mindennapok fásultsága köszön vissza, és amelyben a Mozdulj! szintieffektjeit a Moldvai Márk által programozott vonósok váltják, egészen kiváló kontrasztot biztosítva két dal között. (Amellett a tény mellett se menjünk el, hogy ekkortájt Moldvai zenekara, a Neo talán a legjobb korszakát élte.) A kikacsintás itt sem marad el: „az órámra nézek: két óra negyven, / újra okosabb lettem.” A Klassz a Budapest Dolls lemez Good Try, Joe! c. dalának néhány angol sorát hasznosítja újra, szépen rímbe szedve magyarul, de előtte szintén az előző számban megénekelt kilátástalanságra utal vissza. Csak még az Elment a kedvemben arról van szó, hogy „nem érdemes már beülni rég az időgépbe, / ami most kezdődik, annak soha nem lesz vége”, itt ezt kapjuk: „Két dolgot nem bírtam elviselni világ életemben, / Az egyik, hogy egyedül vagyok, a másik, hogy van valaki velem.” A refrén iróniája pedig már csak a hab a tortán. Többek közt az ilyen ellentétek használata miatt olyan klassz ez az egész lemez. A Sajnálom zongoratémája és gitárjátéka pedig legalább annyira magával ragadó, mint egy lemezzel később a Dél-Amerikáé. A balladai homály a főhősre is rátelepszik, így nem találja meg a telefonszám gazdáját (avagy letagadja magát a hölgy – igen, az én fejemben hölgy). Ki tudja, melyik a rosszabb? A Lábnyom a Holdon egy méltánytalanul elhanyagolt dal, pedig micsoda refrénje van! Kevesen fogalmazták meg ilyen jól azt, milyen nehéz, amikor csak az egyik fél közelít a másikhoz. (Főleg, ha a dal teljes történetét nézzük arról,hogy mennyire lehet félni a boldogságtól, amely olyan erővel tör az emberre, hogy az megijed tőle.) Ciba talán soha nem gitározott olyan szívszorítóan, mint az Egyszeri Ernő alatt. A csilingelő szintetizátorok pedig megint álomszerűvé festik a szürreáliákkal tarkított dalszöveget. Valójában talán éppen arról van szó, hogy az ismerkedésbe belefáradt lírai én vonul ki a világból: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, / ahol lehet, hogy túl sokat játszottunk ki kicsodát.” A végén a loopok és visszhangok pedig már-már a The Beatles Magical Mystery Tour lemezét juttatják eszünkbe. A B oldal az album fő tematikáján nem változtat. Szintén az emberi kapcsolatokat vizsgálja. Így nem is lehet véletlen, hogy annak idején a Hol van az a krézi srác? volt az első kislemez. A gitárok itt is egyből a hallgató fülébe eszik magukat, a refrén pedig annyira könnyen énekelhető, hogy azt már büntetni kéne, mégsem lehet rá haragudni. Vagy igen. Tudja a halál. Aztán, ha már a Krézi srácban az üres utcán elmentek egymás mellett a szereplők, rögtön megtudjuk, hogy nekik „azért nincs tovább, mert vége van”. Ha a vonósok visszatérő témái nem lennének elegendőek, Lovasi András vokálja a refrénben még inkább végzetessé teszi dalt. De itt is megjelenik a tehetetlenség bohózatba hajló frusztrációja, egészséges testmozgásra és vitaminbevitelre buzdító sorokkal, amelyet e kettősség végett szerencsére mégsem lehet annyira komolyan venni: „Számba veszek egy vízipisztolyt, / Megeszek hét levél C-vitamint, / Száz kört futok a ház körül, / Segítség!” Ha pedig említettük a vonósokat, a Kezdődjön el az előző végzetes zárlatra hoz gyönyörű kontrasztot a szépen programozott csellóhangokkal. Valljuk be, ez lehetne az egyik legszebb szerelmes dal, ha nem ezek között a számok között kapna helyet. Így viszont a koncepcióban nekem egy véget ért kapcsolat utáni gyors pótlékkeresést írja le. „Kit érdekel, hogy nincs más, ha ő az.” A hirtelen elvágott, dobokkal záruló darab után pedig azonnal indul a Játszótér, szünetet sem hagyva az ocsúdásra. „Micsoda számlákat telefonáltam egyetlen biztató szóért!” – kevés megkapóbb nyitósor hallható a magyar könnyűzenében. Ez a Kezdődjön el pótlékkeresését a másik oldalról közelíti meg: „Tudom,hogy így van, / Jól jövök majd, mikor hanyagol az igazi Ő.” De nem is lehet ez másképp, hiszen „a szívem, a szíved játszótér, / mindenki játszik, ameddig él.” A Mindig jót akarok már előrevetíti a legutolsó sorlemez, a Felkeltem a reggelt bizonyos dalait (Zselé, Három bárány stb.). Az elektronika irányába forduló zenekar sötét képet fest, de természetesen kellő öniróniával teszi mindezt: „Mindig jót akarok, de aztán valahogy különös alakot ölt a jó.” Valljuk be, sokszor voltunk mi is így ezzel. A záró Hirdetés indiai szitáreffektjei szintén a The Beatles pszichedelikus korszakát idézik, viszont a refrént végén sikerül ezt összeegyeztetni a spanyolos hangulatot hozó fúvósokkal, amire a világon talán senki más nem lett volna képes. A fülbemászó dallamok mellett Szűcs és Németh közös szövege tökéletesen kerek pontot tesz a korong végére, ahol az altatóba hajló verzék gyönyörű búcsút intenek. Szóval mindenképpen hallgatásra érdemes ez a lemez. Ha a korát nézzük, akkor pedig különösen. Épp miután a Quimby az Ékszerelmére albummal megkerülte az óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzenét, és épp mielőtt a hiperkarma dobot meg basszust zakatolt mindenki fülébe, a Heaven Street Seven olyan új ízzel ajándékozott meg minket, amelyért nagyon sokan örökké szeretni fogjuk őket. 

Ha csak egy számra van időd: Elment a kedvem

Lepa

Dönci maratoni kritikáját csak azzal egészíteném ki, hogy a Mozduljt és a Hol van az a krézi srácot még én is ismertem, pedig nem nagyon hallgattam zenetévét vagy rádiót akkoriban, mert nagyon underground voltam (akartam lenni), és nekem a HS7 is túl pop volt… De tényleg nem csak ezeket kell ismerni innen: a fülbemászó Sajnálom, a valamiért kicsit világzenei hangulatú Kezdődjön el vagy akár a Lábnyom a Holdon kellemes lötyögése is mindenképp ott van az országos népszerűségre érdemes felvételek között.

Ha csak egy számra van időd: Sajnálom