Lepa

Visszatérő magyar versenyzőnk az Elefánt: ez az album a korábban tárgyalt Vérkeringőnél eggyel újabb és két évvel későbbi évjáratú lemez. A fejlődés füllel hallható: egyrészt kidolgozottabbak is a számok mind struktúra, mind hangszerelés szempontjából, másrészt komolyodtak a szövegtémák. Elég sok szomorú nóta fért rá az albumra, és a szövegek is nagyon szíven ütnek néha (a Szikra „nem értem Isten módszerét” sora különdíjas nálam). Érdemes a záró, női vokállal is díszített Vacak c. számig kitartani, mert zseniális dallamok kísérik végig (kicsit cigányos-népdalos a dallamvilág, de csúszik bele egy kis balkán és közel-kelet is); de semmiképp se érdemli a zenekar, hogy csak arra az egy számra korlátozódjon a figyelmünk, mert az elektronikával fűszerezett Folyó, a szinte megríkató Tizenhat vagy a szaggatott Alszik is ott van a 2015-ös év legjobb nótái között.

Ha csak egy számra van időd: Vacak

Dönci

Az Elefánt második lemezével zeneileg eltávolodott a Vérkeringőt jellemző hangszerelési megoldásoktól, és érzékenyen elkezdtek kísérletezni az elektronikával is. A nyitó Cirkusz intrója és váltása is jelzi a hallgatónak, hogy nem feltétlenül ugyanazt kapja majd, amit megszokott eddig. Kellőképpen vegyes korongot kapunk: van itt altervurstli (Cirkusz), zongorapunk (Fakard), újragondolt rockabilly (Por) és mindenféle, ami ezek között megfér. Szendrői Csaba szövegei ismét elgondolkodtatók és rendkívül képletesek, hiszen milyen jól érzékelteti a magányt az a sor, hogy: „de kár, hogy bennem van az űr, csak nincsen hozzá bennem űrhajó”. Illetve mindenki érti azt is, mit jelent az a sor, hogy „ez szomorral tölti meg a várost”, pedig a szomor szó nem is létezett (kivéve a község nevét). A Vacakban Miczura Mónika síró vokáljai pedig mindenki szívén facsarnak néhányat. Szóval a költői képek és az igényes, hanszeres zenék szerelmesei kötelező jelleggel hallgassák végig az albumot.

Ha csak egy számra van időd: Folyó