Dönci

Az elmúlt évezred végén, amikor mindenki várta, mi lesz a világhírű The Downward Spiral album folytatása, Trent Reznor egy dupla koronggal ajándékozta meg a hallgatókat. Az indusztriális metal örök ura viszont most sem csak a kaptafánál maradt. Egészen kísérteties hangulatú dalalmok követik egymást, a monotonitás pedig sokkal inkább teret adó, mint beszűkítő hatású. Nem mellesleg az első szakdolgozatomat főleg erre a korongra írtam, így jó sokáig nem hallgattam újra, mert amikor napi szinten 2-3 alkalommal lepörög egy hónapon át, akkor azért érzi az ember, hogy egy picit túltolta. Viszont nem lehet elvenni ettől az albumtól, hogy nagyon jól fel van építve. Mindegyik fele külön-külön és együtt is egységet alkot. Nem csak rászórták ezt a 23 számot, hanem végiggondolták, mi után mi jöjjön, ami ilyen esetekben sajnos elég ritka. Lehetne egyébként szuperlatívuszokban beszélni a dalokról, például, hogy nem létezik jobb bólogatós szám a The Wretchednél, vagy kevés atmoszférikusabb és kísértetiesebb felvétel létezik a The Great Below-nál, illetve micsoda fúvóseffekt van a Pilgrimage végén. A legnagyobb sláger persze a Starfuckers, Inc., de én ettől függetlenül a The Wretchedet javaslom az egyszámosoknak.

Ha csak egy számra van időd: The Wretched

Lepa

Maradunk 1999-ben, de sokkal keményebb vizekre evezünk (vízkőoldóra azért nem lesz szükség, hogy a képzavart bonyolítsam), ráadásul ezúttal egy jó hosszú dupla albummal állunk szemben. A lemez szokás szerint sötét, de elbűvölő hangulata egyből megfogja és nem engedi az embert. Van itt indusztriális hatás bőven, de ami jó benne, az az, hogy nagyon sok egyéb forrásból is táplálkozik műfajilag – a bluest vagy a new wave-et is kihallhatjuk időnként belőle. És ami a lényeg, hogy a nagyívű művekhez hasonlóan ez is tud lenni egyszerre ráérős és mégse unalmas. Kezdjünk bele rögtön az első számmal, és jussunk el, ameddig csak tudunk!

Ha csak egy számra van időd: Somewhat Damaged