Lepa

A nehezen emészthető, de überváltozatos, összetett és súlyos gitárzenék királya, a kanadai Nomeansno is visszatér hozzánk, mégpedig egy jó régi nagylemezével, a Wronggal. Hihetetlen, hogy 1989-ben, amikor az emberek nagy része Roxette-et és Simply Redet hallgatott, ilyen kreatív zenék is napvilágot láttak – habár a „felszínig” sajnos nem jutottak el, megmaradtak örökre undergroundnak. Amúgy ha elvonatkoztatunk attól a prekoncepciónktól, hogy ez a zenekar „punk ihletésű matekrockot” játszik, rájövünk, mennyi minden más műfaj felbukkan itt: például sokszor a rap-metalt is megelőlegezi, ami sokkal később lett népszerű műfaj. Aki el tud tekinteni a rekedtesen képzetlen énekhangtól és attól, hogy a melódiák se túl slágeresek, annak aranybánya ez az album is – mind dob-, mind basszus-, mind gitártémák szintjén rengeteg csodás pillanatot tartalmaz, és bámulatos intenzitása miatt egy pillanatig se enged pihenni.

Ha csak egy számra van időd: The End of All Things

Dönci

A Nomeansno már egy nevében is fura zenekar, hiszen 1) annak idején azt tanultuk, hogy semmit nem definiálunk önmagával, 2) ugyanakkor nagyon durva, hogy ezt a jelentést hangsúlyozni kell a mindennapokban. És hogy a zenéről is írjak: kevés tökösebb basszustéma van a nyitánynál. Talán csak a Primus tud ütősebbet. A lendület és a profizmus minden számból süt. A kántálós/szavalós ének pedig csak rásegít a dalokra. A női vokál kitűnő felüdülést nyújt a The End of All Thingsben, viszont az utána következő Big Dick egyből visszaránt a monotonitás őrülten zseniális hömpölygéséhez, amelyet a Two Lips, Two Lungs and One Tongue punkolása követ. Aki szereti a különleges(en erős) érzelmeket kiváltó, monoton dalokat, az mindenképpen hallgassa végig a lemezt, mert nem fog csalódni. Az egyszámosok pedig ne meneküljenek a The Towertől.

Ha csak egy számra van időd: The Tower