Lepa

A Linkin Park már akkor is első vonalas banda volt, amikor még nem halt meg Chester Bennington, azóta meg még magasabb piedesztálra lettek emelve (bár a zenekar nem oszlott fel, ha jól tudom). Mindenesetre amikor beválogattuk, ez nem játszott közre. Igaz, ez az albumuk már nem volt olyan innovatív és robbanásszerű a maga idejében, mint a Hybrid Theory, ugyanakkor itt található a banda egyik legnépszerűbb száma, a Numb (és megjegyzem, sok más hasonló színvonalú szerzemény). Aki csak a finomabb oldalukat ismeri, az meglepődik, ha hallja, hogy micsoda durva ordításokra és hörgésekre képes az énekes – igazából mindig ez a vokális sokoldalúság volt a védjegye és a legnagyobb erőssége. Ha valaki egy csoda folytán nem ismerné a Numbot, pótolja – a többiekek a szintén klipes Faintet ajánlom, bár az se nevezhető ismeretlennek a maga 100 millió fölötti hallgatottságával.

Ha csak egy számra van időd: Faint

Dönci

A Linkin Park második lemezéről azt írhatjuk utólag, hogy nagyon hasonlít az elsőre (főleg a többi korong fényében), ugyanakkor a megjelenésekor a Numb és a Breaking the Habit vonalával nagyon különbözőnek tűnt. Bár az első 3-4 dalban ez az ugrás még nem tűnik fel. És az is biztos, hogy kevesen tudtak olyan beleéléssel üvöltve énekelni, mint Chester. Mike Shinoda pedig egy elég ügyes MC, szóval nem lehet panasz a rapbetétekre sem. Igazából a korong mind a 36 perce kifogástalan. Az elektronikát remekül vegyítik a metalos gitárokkal, úgyhogy nagyon nehéz egy dalt kiemelni (főleg, hogy a slágereket meg az is ismeri, aki nem akarja). Az biztos, hogy ez is olyan klasszikus lemez, amit ha nem is kell szeretni, de hallani mindenképp érdemes. Szóval hajrá!

Ha csak egy számra van időd: From the Inside