Lepa

Bevallom, nekem nagyon sokáig tartott, hogy megértsem, mit kajálnak ennyien a Radioheaden, mert számomra túl művészkedő és nehezen befogadható volt, affektál az énekes, és még sorolhatnám. Hogy lehet – gondoltam – hogy az alapjában véve melódiabarát emberi lények körében ilyen népszerűségre tesz szert egy ennyire különutas banda? Aztán szép lassan, ahogy egyre több esélyt adtam neki, rájöttem, hogy micsoda értékek vannak benne. (Nyilván nem az első pár albumról beszélek, amik amúgy is emészthetőbbek, hanem az olyanokról, mint ez.) Bár továbbra is ritkán hallgatom Yorke-ékat, manapság már főhajtással ismerem el a munkásságukat, mert a kreativitásból és újításból (ezek szerencsétlen kombinációját nevezzük ugyebár művészkedésnek, a szerencséset meg korszakalkotásnak) sosincs hiány náluk, pedig karrierjük most már jó régre nyúlik vissza. Rocktörténelmi jelentőségű zenekar, és ez minden albumukra igaz.

Ha csak egy számra van időd: Go to Sleep

Dönci

A Radiohead 2003-ra már azt tehetett, amit akart, mert bizonyította, hogy többféle stílusban is helytáll. Ez a korong viszont olyan lett, mint egy best of tőlük, amin új szöveg van a különböző, kipróbált számokhoz. Azt meg ne felejtsük el hangsúlyozni, hogy a világ legjobb jedihangjai a Sit Down. Stand Up végén jelennek meg. De van itt a Pyramid Songot idéző belassult, zongorás darab (Sail to the Moon), alternatív britpop gitárokra (Go to Sleep), baljós elektronika (Backdrifts). Szóval mindenki megkapja, amit szeretne. A There, There dobjai pedig amilyen egyszerűek, olyan hatásosak. Az A Wolf at the Door témája bennem mindig Nothing Else Matterst idézi, de ez biztos csak az én bajom. Az viszont tuti, hogy nagyon érdemes odafigyelve hallgatni ezt az albumot, mert az ezt követők sokszor már hallgatót próbálók, ez viszont egy remek összefoglalása a zenekar első évtizedének.

Ha csak egy számra van időd: Sit Down. Stand Up