Lepa

Az utolsó angol nyelvű Quimby-albumról beszélünk, amely egyben az első, ami nem csak kazettán jelent meg, és amúgy meg a második. Remélem, érthető. Nagyon érdekes hallgatnivaló, mert stílusilag már egy csomó minden itt is előjön, ami később a Quimby védjegye lett: a „beszélős” énekstílus, a Tom Waits-hatások, a mindenféle lazább, régies stílusok vegyítése a pop-rockkal (megjegyzem, rockból itt elég kevés van, helyette van tangó meg sanzon meg blues meg mindenféle „archaizáló” műfaj). Az utolsó számot pedig a Gogol Bordello is megirigyelhetné. Ugyanakkor az angol szövegek miatt még nincs olyan átélhető költőisége, mint a későbbi, magyar nyelvű albumok némelyikének. Amúgy az akcentus se vészes, de én azért örülök, hogy később a magyar szövegekre váltottak, mert különben nem nőttek volna ilyen nagyra a hazai színtéren.

Ha csak egy számra van időd: Party in my Bones

Dönci

Hogy én mennyire imádom ezt a korongot. Nagyon sajnálom, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dalt vesznek elő innen. Nyilván ez még Tom Waits és Nick Cave mámorában íródott, néha már-már epigoni hűséggel. Ennek ellenére csodálatos szójátékok és jó szövegek ötvözik a dalokat. Az meg, hogy a „címadó” nyitány egy keringő (értsd: 3/4-es), külön öröm a számomra. De az biztos, hogy a korongon érződik a jó értelemben vett kocsmaszag, ami a legjobb noir filmek sajátja. (Ez képzavar volt?) Persze, aki bulizni akar, az is talál magának megfelelőt itt: Party in My Bones; Make It Double; Finale. Én most a világ egyik legméltóbb lezárását választom.

Ha csak egy számra van időd: Finale