Lepa

Vissza a kemény zenékhez (már ha valakinek a Primus nem kemény, de nekem a csokigyáras album nem az). A félig indusztriális, félig „nu” metál koronázatlan királyától a szokásos értékekre számíthatunk: kidolgozottság, hihetetlenül zúzós gitárhangzás, fejleszakító riffek és dobok, depresszív, de fülbemászó énekdallamok időnként megspékelve egy kis ordítással. Egy-két „könnyebb” (minden relatív ugyebár) nótát leszámítva (nekem ilyen a Beauty School vagy a Sextape, és lehet, hogy öregszem, de ezek jobban is tetszenek) végig zúznak a srácok; azoknak tudom ajánlani az albumot, akik szeretik az ilyet, de valamiért elkerülték eddig, ugyanis a széplelkűek biztos nem fognak beleszeretni ebbe a műfajba – annak egyik legkorrektebben végrehajtott produkciója révén se.

Ha csak egy számra van időd: Sextape

Dönci

A Deftones mindmáig (értsd: a hallgatás napjáig) nem tudta felülmúlni a White Pony sikerét és minőségét, de rendkívül sokszor közel került ehhez. Ennek ékes példája ez az album, aminek (jobb szó híján) legendás a születése, hiszen a basszusgitárosuk, Chi Cheng autóbalesete után sokáig kómában feküdt, majd meghalt. Előtte állítólag vele dolgoztak egy lemezen, ami nagyrészt kész volt, de azokat a dalokat soha nem jelentették meg, helyettük írtak újakat, mert Chi nélkül azokat nem akarták befejezni. De akkor a zenéről: A You've Seen the Butcher riffje meg olyan, mintha a Rage Against the Machine találta volna a gitáron. Érdekes amúgy, hogy a Deftones ahhoz képest, hogy a nu-metalból indult, és a mai napig jó sok dal lepörög az első lemezükről a koncerteken, elég bátran használja az elektronikát. Olyannyira, hogy sokszor a trip hop vagy a chillout elemei is előkerülnek. Máskor viszont zúznak, mintha muszáj lenne, ami szintén jól áll nekik. Chino Moreno sokszor széttorzított, affektálós éneke pedig a zenekar egyértelmű védjegye. Gyakorlatilag nincs olyan szám a korongon, amit szívesen lehagynék, de muszáj lesz csak egyet választanom.

Ha csak egy számra van időd: Diamond Eyes