Lepa

A NIN stílusmeghatározása nagyon nehéz, mondhatni embert próbáló feladat, főleg, hogy albumról albumra változik is. Ami viszont az egészet egybekovácsolja, az az elég sötét hangulat: nem nagyon találunk vidámkodást, de még csak lazaságot se a lemezein. Viszont az indusztriális metáltól a new wave-en át a prog-rocking minden van itt, amit kemény hangzású gitárokból és szintiből ki lehet hozni. Az utolsó nóta, a levezetésként is felfogható (és bónuszként gitáros verzióban is meghallgatható) Right Where It Belongs áll hozzám legközelebb hangulatában: az nem annyira kilátástalan, mint inkább csak szomorkás. Aki azonban reprezentatívabb nótát hallgatna a lemezről, annak a nyitó All The Love in the World vagy az egész táncolható The Hand that Feeds való.

Ha csak egy számra van időd: Right Where It Belongs

Dönci

Megint itt van az ember, akivel nem nagyon lehet mit kezdeni, mert minden klasszikus, legendás vagy zseniális lesz, amihez hozzányúl. Egyfajta visszatérő lemez volt ez annak idején, és amennyire egyszerű a borítója, annyira egységes a rajta található zene. Érezhetően fejlődött az elektronika a Pretty Hate Machine óta, és a dalszerkezetek megőrizték a jellemző monoton, mégis gyönyörűen építkező szerkezetüket. A legnagyobb sláger innen a régi időkre emlékeztető The Hand that Feeds lett, viszont a legjobb videó az Onlyé volt (máig az szerintem az együttes munkásságának legerősebb klipje). De talán nem ezek a legjobb dalok mégsem: az All the Love in the World és a You Know What You Are? kettőse elképzelhetetlenül beszippantós nyitány. Az Every Day Is Exactly the Same pedig csak simán frenetikus. A The Collectornál pedig nagyon érződik, hogy Trent sokat hallgatta David Bowie Outside című lemezét. Egy biztos: az elmúlt 20 év egyik legjobb albumáról beszélünk, úgyhogy mindenki adjon neki esélyt.

Ha csak egy számra van időd: You Know What You Are?