Dönci

Marilyn Manson és Tyler Bates már korábban megmutatták, mennyire jól tudnak együttműködni, de a The Pale Emperor lemezzel egészen új és nagyszerű vizekre kalandoztak. Az egész albumon egymást váltják a dark country (Killing Strangers), a dark folk, az indusztriális metal (Deep Six), a dark blues (Third Day of a Seven Day Binge) és a dark new wave (The Mephistopholoes of Los Angeles) elemei. A lemez első fele inkább a „könnyebben foggyasztható” dalokat listázza, a második pedig inkább a mélyebb és eggyel talán kegyetlenebb számok sorjáznak. De belekötni egyikbe sem lehet jó szívvel. Aki meg látta a John Wick első részét, nyilván külön értékeli a Killing Strangers című szerzeményt. Ha valaki hallgatott már Mansont korábban, annak mindenképp meglepetés lehet ez a stíluskavalkád (bár a rekedt hang és a sötét hangvétel itt is adott), aki pedig nem, annak jó ismerkedési lehetőség az úriember munkásságával.

Ha csak egy számra van időd: Third Day of a Seven Day Binge

Lepa

A jelen kritika írásakor utolsó előttinek számító MM-album egy kicsit lazább, kevéssé keménykedős arcát mutatja az előadónak. Nem annyira sötét, nem annyira depressszív, nem annyira zúzós – legalábbis a nagy átlagot tekintve. A The Mephistopheles of Los Angeles például egy táncolható, bluesos rocknóta, kicsit más énekhanggal akár valamelyik nagy indiezenekar slágere is lehetne. A szövegek, amennyire érthetőek (elolvasni őket lusta vagyok) továbbra is a régi vonalat képviselik, viszont lehet, hogy kicsit ő is megunta az indusztriális metalt, vagy csak több területen ki akarta próbálni magát. A Worship My Wreck például egészen megsüvegelendő énekteljesítményt tartalmaz a megszokott „nyögve éneklős” stílus mellett. Amúgy a hallgatási statisztikák alapján (is) kicsit top-heavy a lemez: az első öt szám bármelyike több hallgatással rendelkezik, mint a második ötből négy, a Cupid Carries a Gun viszont megmenti az album végét.

Ha csak egy számra van időd: The Mephistopheles of Los Angeles