Lepa

Ennek az albumnak érdekes a története: megjelenésekor széteszedték, de legalábbis csalódottan fogadták a kritikusok – pár év elteltével azonban legtöbbjük ezt visszaszívta, sőt az első album fölé helyezte a Pinkertont minőségben. Szerintem hozza legalább azt a szintet, mint az első Weezer-lemez, „a kék album”. Viszont kicsit lehetett volna jobb a hangzás – befutott zenekarhoz képest még mindig kicsit garázsosan szól a felvétel. Ugyanakkor a – valamiért a lemez közepére tömörülő – slágerek tényleg 120%-osan slágeresek (Why Bother, Across the Sea, The Good Life, El Scorcho, Pink Triangle), de a többi szám is teljesen rendben van, nincs semmi töltelék. A záró Butterfly pedig egyszerre vicces és megható: a legszebb ballada a világon, amit egy pillangó haláláról írtak. Zseniális, kötelezően ismerendő dal, de kiemelt számnak inkább egy reprezentatívabb nótát választok egy csodásan ügyefogyott gitárszólóval a közepén. 

Ha csak egy számra van időd: Pink Triangle

Dönci

1996-ban a Weezer még sokkal nyersebb volt, mint most, de már akkor is megvolt az igényük a power popra és a furcsa dallamokra, amikhez elég jó (értsd: rengetegszer szarkasztikus és vicces) szöveg párosult. A punkból már ekkor is kinőttek szerintem olyan értelemben, hogy táncolható ritmusokat vegyítettek az elmebeteg torzítások mellé, amiket mindig valami nagyon szerethető énekdallammal fűszereztek. Amúgy olyan sok zeneiség van benne, hogy fel sem tűnik a váltások miatt, hogy összesen 34 perc a lemez. Márpedig 34 perc mindenkinek bele kell, hogy férjen.

Ha csak egy számra van időd: The Good Life