Lepa

Nagy a váltás tegnaphoz képest: a felhőtlen vidámság után következzen egy igazi dalszerző legenda egyik legfájdalmasabb, legszemélyesebb albuma, amelyet már egyik fia elvesztése után fejezett be. Nem meglepő hát, hogy a megszokott sötét hangulat még sötétebb. Cave zenei evolúciójának megfelelően a dalszerkezetek pedig egyre szétfolyósabbak, nincsenek versszakok meg refrének, sokszor még ütemek sem – nehezen szakaszolhatóak a számok, de ez nem is baj. Csodás zene ez háttérbe, de odafigyelős hallgatásra (pl. éjszakai utazásokhoz). Ami leginkább közel áll a popzenéhez, az a második track, a Rings of Saturn, nekem viszont a női vokállal még szebbé varázsolt Distant Sky a nagy kedvencem. Legalább ennek a két számnak, na meg a záró-címadónak az ismerete még azoktól is elvárható, akik nem rajonganak az előadó életművéért. 

Ha csak egy számra van időd: Distand Sky

Dönci

A hallgatás napjáig Nick Cave (és a Bad Seeds) legutóbbi lemezéről beszélünk. Már az eggyel korábbi, Push the Sky Away címűnél is egyértelmű volt, hogy sokkal inkább a szövegek mondanivalójára, semmint a zeneiségre (vagy slágerességre) törekszik az előadó, de itt végképp eluralkodik az a hangulat, amit leginkább horrorfilmek vagy thrillerek hátterében tudok elképzelni. Gyakorlatilag két olyan dal van, ami popzeneként értelmezhető (a Rings of Saturn és Distant Sky). Természetesen nem mehetünk el a családi tragédia árnyéka mellett sem, úgyhogy ezen a sötétségen nem is szabad csodálkoznunk. Viszont az is biztos, hogy elképesztően szuggesztív ereje van a daloknak (élőben különösen). A teljes lemez mindenképpen hallgatásra érdemes, de nagyon fontos megjegyeznem, hogy háttérzenének egyáltalán nem alkalmas. Én azt a dalt választom, ami valamennyire popos, illetve amivel a legutóbbi magyarországi koncertet is zárták.

Ha csak egy számra van időd: Rings of Saturn