Dönci

Marilyn Manson egészen meglepő fordulattal az antikrisztusos lemez után egy sokkal befogadhatóbb stílust, a glam rockot vette górcső alá, és megcsinálta belőle a saját, vakítóan fehér, groteszk változatát. A téma most is hasonló (mondhatni, a megszokott) az eddigiekhez: társadalomkritika, drogok, szex, rock 'n' roll. Személy szerint a két nagy kedvencem az album keretét alkotó Great Big White World és a White Coma, de rengeteg olyan darab is van, ami méltánytalanul alulértékelt (és aluljátszott). A The Speed of Pain akusztikus gitárja óriási, a New Model No. 15 punkos vadsága is kiváló, nem is beszélve a The Last Day on Earth new wave-es beütésétől. Az biztos, hogy aki csak szőrmentén ismeri Manson munkásságát, annak jó bevezető lehet, mert kevésbé mocskos, mint a többi, ezáltal sokkal fogyaszthatóbb is. Szóval kezdjük az elején a hallgatást.

Ha csak egy számra van időd: Great Big White World

Lepa

Ha valaki szerint minden Manson-album egyforma, annak ezt lehetne megmutatni az ellenkezője bizonyítására: itt szép számmal akadnak olyan nóták, amelyek elrugaszkondak az előadó első pár albumát jellemző műfajoktól és a banda zeneiségét kialakult sztereotipiáktól. Talán a dalok témaválasztása is kicsit széleskörűbb a szokásosnál (azaz a halál, az ördög és a szex mellett most megjelenik a drog és a rock&roll is, hehe). Többek között az utolsó előtti tematikát érinti pl. az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me) és a The Dope Show, mindkettő egész táncolható is, szóval az egyszámos ismerkedők adjanak ezek valamelyikének egy esélyt.

Ha csak egy számra van időd: The Dope Show