Lepa

A „90-es, de mégsem deszkás vagy nagykiadós” punkzenekarok közül egyértelműen a Rancid a legnagyobb, és ma már élő legenda státuszúak ők is. Miután az első 3 album nagyjából megmaradt a punk-ska-reggae stíluskombó határain belül, és nem nagyon voltak kiegészítő hangszerek a nótákban (pár szintiszólamot leszámítva), mindenkit elég nagy meglepetésként ért, hogy eme ’98-as albumuk tele van kísérletezgetéssel, más stílusokkal, vendégzenészekkel, nem-rockos hangszerekkel. Ráadásul 22 szám van rajta, és egyik se töltelék! (Állítólag Tim Armstrong minden albumhoz kb. 30 számötletet visz, és még a stúdióban is ír.) A fentieknek megfelelően nekem ez a kedvenc Rancid-albumom, egyszerűen nem tudok elképzelni olyan embert, akinek legalább egy szám ne tetszene, bármilyen gagyi ízlése is legyen. :D Számomra az album minden perce aranyat ér, de azért kiemelek pár kedvencet, rövid leírással: Hoover Street (csendpunk); New Dress (rakendroll!); Life Won’t Wait (reggae császárság); Hooligans (ska királyság); Who Would’ve Thought (utcai romantika); Cocktails (karibi ska); Corazon de Oro (szerelmes punk ömlengés) és Coppers (végtelenségig hallgatható, nyugis reggae-zárás). Ezeket mindenképp ismerni kell, a választottam viszont egy olyan nóta, aminek csak annyi a refrénje, hogy „Óóójeee”.

Ha csak egy számra van időd: Hoover Street

Dönci

A Rancid egy olyan legendás zenekar, akik igazából szintén nem érték el az Offspring vagy a Green Day népszerűségét, ahogy a Bad Religion sem, pedig minden esélyük megvolt erre. Viszont egyik zenekar sem akart igazán soha a rádiók felé nyitni, inkább mindig azt csinálták, amit tudtak és ami jól esett nekik. Pedig amúgy zeneileg a ska és a reggae is nagy szerepet játszik náluk, amik természetükből fakadóan rádióbarátok tudnak lenni. Ráadásul ezen a korongon különösen sok ilyen felvétel van, úgyhogy végképp érthetetlen, miért nem magasztalták őket az egekig. A címadó pedig nem véletlenül címadó, úgyhogy a választottam az lesz.

Ha csak egy számra van időd: Life Won't Wait