Lepa

Hajjaj! Én ezen az albumon nőttem fel (lettem serdülőből örök tini), szóval órákig tudnék regélni róla. Ez persze sokat elmond rólam, de szerintem annyi (pozitív) energia, okos szöveg és sallangmentesség kevés albumba szorult, mint a Punk in Drublicba. Ez a NOFX csúcslemeze, sose tudták utolérni a sikerét (pedig születtek bőven ilyen jó vagy pusztán zeneileg akár még jobbnak tekinthető lemezeik is). Hosszabb szünet előtt itt készítettek utoljára klipet (a Leave It Alone c. számhoz), de a legnépszerűbb dal mégis a nyitó Linoleum, ami azoban az agresszivitása, pörgő dobja és zúzós gitárjai miatt nyilván nem volt MTV-kompatibilis (na meg nincs refrénje). De kihagyhatatlan még például a Don’t Call Me White, a Perfect Goverment c. feldolgozás az ismeretlen Mark Currytől, a The Brews indulója, a The Quass + a Dying Degree libabőröztető zúzása vagy a Reeko két részre osztott, egymásra reflektáló reagge-skatepunk stílusbemutatója. Akiben egy icipici kis érdeklődés is van a deszkáspunk műfaj iránt, annak ez kötelező darab. 

Ha csak egy számra van időd: Linoleum

Dönci

40 perc, 17 dal. A lemezcím után valami hasonló arányt vártunk. A NOFX valószínűleg leghíresebb lemeze ez a mostani, és nem is véletlen. Már a nyitány magával ragadó, utána pedig gyakorlatilag egymásba fűzve érkeznek a jobbnál jobb dalok. Bármelyiket választja az egyszeri hallgató, nem nyúlhat mellé. Én azért mégis az egyik legnagyobb slágert, a végtelenül hangulatos Don't Call Me White-ot választom.

Ha csak egy számra van időd: Don't Call Me White