Lepa

A Noir Désir énekese Franciaország talán legtragikusabb és legmegdöbbentőbb életúttal rendelkező rockzenésze: első feleségét véletlenül halálra sebezte egy tettlegességig fajuló veszekedés során, a másik (magyar származású) exfelesége pedig felakasztotta magát az ő házában, amíg aludt. Mit lehet ezek után mondani? Bertrand Cantat egyszerre fekete bárány, legenda és tragikus (anti)hős. Ez az album még azelőtt készült, mielőtt e tragédiák bekövetkeztek volna, és ennek megfelelően a csúcson lévő Noir Désir legkidolgozottabb, legművészibb és egész egyszerűen legjobb albuma. Rocknak csak óvatosan lehet nevezni, hiszen keménykedést csak nyomokban tartalmaz, és inkább a művészi oldalról közelíti meg a műfajt – de art-rocknak se nevezném. Maradjunk annyiban, hogy „francia alter”. A legnagyobb sláger a rádiókban is játszott Le vent nous portera volt Manu Chao vendégszereplésével, de legalább akkora kedvencem a Des armes, a L'Appartement, a Bouqet de nerfs és még egy csomó másik. Ha valaki csak egy francia alterrock lemezt ismer meg életében, ez legyen az.

Ha csak egy számra van időd: Le vent nous portera

Dönci

A Noir Désir egyrészt legendás, másrészt hányattatott sorsú zenekar. Ugyanakkor ha csak a zeneiségre koncentrálunk, akkor el kell mondani, hogy a furcsa, az avantgárd és a sanzonos alternatív (amennyiben van ilyen) határain fekszik. Néhol teljesen monoton ritmusok viszik előre a dalt (L'enfant roi; Le grand incendie; Lost), néhol már-már sramliszerűen fülbemászó (Le vent nous portera), máshol pedig egészen elvont, csörömpölős, már-már indusztriális (Des armes; Des vigases, des figures), ezért meghatározhatatlan, milyen pályán mozognak. Szóval már csak a meghatározhatatlanságuk miatt is érdemes belekóstolni ebbe a lemezbe. A választottam az első szám lesz, mert az egy jó bevezetés a többihez.

Ha csak egy számra van időd: L'enfant roi