Dönci

A konceptlemezek sorát erősíti a mai korong is. Gyakorlatilag a halál tematikáját járják körbe, amennyire lehet. A stílusát tekintve pedig visszanyúlnak a punk, a hardcore, az alternatív gitárzene és a folk gyökereihez is. Zeneileg a legtöbb stílust felmutató darab, a címadó Welcome to the Black Parade és a Mama című slágerek nyújtják a legtöbbet, de igazából (konceptuális volta miatt is) a legjobb egyben hallgatni a korongot, mert egészében is szép íve van.

Ha csak egy számra van időd: Welcome to the Black Parade

Lepa

Lehet szidni az emo műfajt (elsősorban a zenéhez társított külsőségek túlhangsúlyozása miatt szokták), de szerintem egyrészt azért nem érdemes, mert minden műfajnak vannak gyöngyszemei és hulladékai, másrészt meg, ha nagyon szigorúan zenei szemmel nézzük, emo nem is létezik: egy ugyanis egy crossover műfaj, amely merít a pop-punkból, a hardcore-ból, a gitárpopból meg egy csomó minden másból. Érzelmes szövegek meg minden stílusban előfordulnak, szóval akkor mi is teszi az emót emóvá? Az, hogy egykor divatos volt ez a címke. Rátérve a mai albumra: ez a halálról, elmúlásról szóló konceptlemez a 2000-es emo hullám csúcsműve, a My Chemical Romance eddigre már nagyon profi volt, minden szempontból kiemelkedett a tömegből, és olyan monumentális, összetett és ambiciózus felvételt tett le az asztalra, ami mellett nem lehet elmenni. A Queen hatásai szerintem sokkal egyérteműbbek (lásd a gitárszólokat, a koncepciózus dalszerkezeteket és a telt, energiától duzzadó hangzást), mint a punk példaképeké. És ami az egészre felteszi a koronát, az a hihetetlen beleéléssel elénekelt vokál. Hatalmas slágerekben nincs hiány, ilyen a címadó, a Dead!, a faék egyszerűségű Teenagers, a balladisztikussága ellenére is vad I Don’t Love You, a Cancer, a Mama, a címéhez hűen szomorú Disenchanted… de mivel lassan a fél albumot felsorolom, és amúgy is konceptlemez, szerintem már mindenki vágja, mi a legjobb döntés...

Ha csak egy számra van időd: Mama