Lepa

A legelső Cure-albummal állunk ma szemben; és ami külön érdekesség a zenekar történetében, hogy a rögtön ezt követő kiadványuk egy hibrid lemez, gyakorlatilag egy válogatás nagyrészt ebből az albumból és pár nem nagylemezes single-ből. A Rolling Stone listáján már általunk is meghallgatott Boys Don't Cryról van szó, amit az ortodox Cure-rajongók nem is tartanak a kánon részének, mert az a kiadó általi koncepciót képviseli, nem Robert Smith-ét. Fura karrierkezdés, de a lényeg, hogy már rögtön a zenekar első kiadványain is átjön a zseniális dalszerzői tehetség, ami Smith-ből árad. Aki esetleg nem ismeri ezt a lemezt, de a Boys Don’t Cry címűt igen, annak a Foxy Lady feldolgozása vagy a Meat Hook c. dal lehet például „új” kedvence; viszont a zenekar felületes kedvelőinek szóljon abszolút kedvencem, az Object – egy csodás sodrású, egyébként punkos lendületű nóta.

Ha csak egy számra van időd: Object

Dönci

Lehet, hogy egyesek szerint csalás, hogy a Boys Don't Cry után mi besoroljuk a Three Imaginary Boys-t, de túl azon, hogy Robert Smith hű követői vagyunk, a két lemez azért nem ugyanaz. És amellett se szabad elmenni, hogy ekkora post-punk-megoldásokkal kevés zenekar szolgált valaha. A 10:15 Saturday Night csöpögő csapját gyakorlatilag hallani a zenében. A Grinding Halt kiállásai a refrénben szintén hatalmasok, a Subway Song követési jelenete pedig hátborzongató. A Fire in Cairo betűzése is örökre a memóriánkba ég, csakúgy, mint a címadó dal skizofrén lírai énjének segélykiáltása. Azt meg érdemes megemlíteni, hogy a szólók már itt is nagyon mentek Robert Smith-nek. Szóval aki nem szereti a zenekart, de a mi punkos ízlésünk közel áll hozzá, az is nyugodtan tegye fel ezt a korongot, mert működni fog.

Ha csak egy számra van időd: Three Imaginary Boys