Dönci

Elérkezett az a lemez is, amelyről már a FreshFabrik tárgyalásánál is esett szó. Azt is mondhatnám (nem) kis túlzással, hogy a 2000-es évek Nevermindja ez a korong, hiszen valahol mindegyik album felelős azért, hogy a torzított gitárt visszahozták a mainstream hangzásba. A Papercut riffjei és baljós suttogásai egyből arcul csapják a hallgatót, amire a „beneath my skin” sor üvöltése rápakol még egy lapáttal, és onnantól kezdve gyakorlatilag nincs is megállás. Mike Shinoda remek MC, ez azóta sem változott, Chester Bennington pedig elképesztő énekes volt. Ebben nem is lehet vita. A hangzás friss (volt), ami azóta sem múlta idejét. A szövegek nagyon erősek, és gyakorlatilag nincsen olyan dal, ami megakasztaná az egészet (kivéve persze a számomra beksztrítbojzos „I've put my trust in you” kezdetű verze az In the Endben). Szóval ez is, mint a Nevermind, mindenkinek kötelező feladat.

Ha csak egy számra van időd: A Place for My Head

Lepa

Ez a híres-nevezetes album, ami úgy robbant be az MTV-be az ezredfordulón, mint részeg sofőr a sarki boltba. A csapból is a Crawling és az In the End szólt, a tévében pedig elég sűrűn nyomták a klipeket – ami azért furcsa, mert pár évvel korábban ez még biztosan a „túl kemény” kategóriába tartozott volna, de sokat változott a közízlés, és nőtt a fiatalok ingerküszöbe is. Amúgy érdekes, hogy miért pont az a két szám lett kiválasztva – ugyanilyen színvonalú számokkal van tele az album, a Papercut, a Runaway vagy a By Myself is hozza azt a szintet, amit a fent említett nóták, nem is beszélve a záródalról. Szóval egyszerre állunk szemben egy bivalyerős debütáló lemezzel és egy kordokumentummal az ezredforduló (tágan értelmezett) rockzenéjéről.

Ha csak egy számra van időd: Runaway