Lepa

A renitens popsztár, aki folyamatosan szid mindenkit a húsevőktől kezdve a politikusokon át egészen a hülyékig (bár sok ember van, aki egyszerre mindhárom kategóriába beletartozik): igen, kitaláltad, ő Morrissey! Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy zseniális dalszerző és nagyon okos szövegíró – ezért szeretjük. Én egyáltalán nem tartom a szólómunkásságát „alávalónak” a The Smiths-hez képest, főleg, hogy igazából a szólóalbumai is zenekarra vannak hangszerelve. Igazából csak egy névváltozásról van szó, hiszen zeneisége, dallamvilága és a száz közül is felismerhető énekstílusa nem sokat változott. Nagy a kísértés, hogy áradozzak egyesével is a számokról: a nyitó- és a záródalról, a That’s How People Grow Upról vagy a fúvósokkal ízlésesen megtámogatott, folyamatosan pergő pergődobra épülő One Day Goodbye Will Be Farewellről, de próbálom rövidre zárni a kritikát: akiben kicsit is van nyitottság Morrissey munkásságára vagy az igényes, végig színvonalas alternatív rockalbumokra, annak kötelező ismernie ezt.

Ha csak egy számra van időd: One Day Goodbye Will Be Farewell

Dönci

Ha valaki bírta a The Smiths munkásságát, Mozzy bácsit is szeretni fogja, ez szinte biztos. Ráadásul nem is véletlenül vagy érdemtelenül. A tökéletesen meghangszerelt gitárpopok, a kicsit nyávogós hang és a sokszor szarkasztikus szövegek védjegyszerű használata ebben az esetben is óriási kombináció. Nehéz egyet kiemelni, mert meggyőződésem, hogy sok olyan dal van, ami bárki számára kedves lehet, akkor is, ha nem szereti az előadót, pl.: Something Is Squeezing My Head; Black Cloud; I'm Throwing My Arms Around Paris; That's How People Grow Up; One Day Goodbye Will Be Farewell. Szóval ezek legalább a kötelezők közé kerüljenek mindenki lejátszási listáján.

Ha csak egy számra van időd: That's How People Grow Up