Lepa

Volt már egy „emo-csúcslemeznek” titulált album a listánkon az MCR jóvoltából, de az már a divathullám vége felé jelent meg, és úgymond betetőzte a stílusirányzatot – ez a mai, 1999-es album pont az ellentétje: megalapozta és elindította az alműfaj fellendülését. Amúgy zenei meghatározásként maradhatnánk a punkos, indie-s hatású power-popnál is: és továbbra sem értem, miért kellett erre egy új címke. Ami ezt az albumot kiemeli a tömegből, az a nagyon ízlésesen hozzáadott, lágy szinti, ami sosincs előtérben, de tökéletesen egészíti ki a hagyományos rockzenekari hangzást. A banda legismertebb száma, a bombasztikus Holiday nyitja a lemezt, de legalább ugyanannyira jó a hasonlóan popos és energikus Red Letter Day és az I’m a Loner, Dottie, A Rebel is; bár sokaknak a „kettes számú énekes” Jim Suptic által énekelt Ten Minutes a kedvence. Az albumon egymást váltogatják ezek a gyorsabb, pörgősebb, kicsit zúzósabb és punkosabb, illetve a lassú, balladisztikus számok (Valentine, Out of Reach, I’ll Catch You). Aki az energiára szavaz, a korábban említett három számot, a balladák kedvelői pedig ezt a hármat füleljék meg. De kétféle nóta egyvelege mutatja meg igazán a srácok dalszerzői tehetségét.

Ha csak egy számra van időd: Holiday

Dönci

Az elmúlt napokhoz képest nagyon más vizekre evezünk, de a blogolvasók azért sok hasonló stílusú koronggal megismerkedhettek már a listánkon. Az „If the world is ended / We toast to it” sorok nagyjából adnak egy képet a szövegvilág hangulatáról, amik egyébként a tinédzserkori frusztrációk levezetésére tökéletesen alkalmasak (akkor is, ha már nem tinédzser az ember). És nem csak a lendületes, odamondós darabok, de pl. a csendesebb, slágeresebbek is, mint a Valentine, az Out of Reach vagy a Long Goodnight. Nem nagyon lehet se olyan dalt mondani, ami lelóg a lemezről, se olyat, ami gyengébb a többinél. Egységesen magas színvonalú rádióbarát punkolás vagy power popolás megy végig. Szóval hallgassa mindenki, mert jó.

Ha csak egy számra van időd: Out of Reach