Dönci

Azt hiszem, ez volt az első Mad Caddies-lemez, amelyik igazán megtetszett nekem. Aztán történt, hogy megkérdezték tőlem, melyik 3 számot várom a Mad Caddies-koncerten, és én azt mondtam, hogy a Backyardot, a Tired Bonest és a Brand New Scart, ők pedig ezzel a hárommal kezdtek, akkor biztos voltam abban, hogy nekem játszanak. Annyira erős egyébként az első 3 dal egymás után, hogy szinte nem is számít, mi jön utána. Ettől függetlenül utána is fergeteges felvételekkel folytatják. A Without You kiállásai, a Reflections westernje, a Tired Bones elképesztő hangulata mind-mind magával ragadó. És ha ezek ennyire jók, milyen jelző illene a Coyote-ra vagy a Don't Go-ra? Nem hinném, hogy szuperlatívuszok nélkül megúszhatnánk. Úgyhogy inkább nem is próbálkozom. Hallgatásra és szeretésre érdemes ez a csodálatos album egy az egyben. 

Ha csak egy számra van időd: Tired Bones

Lepa

Kitartó olvasóink egyre több nevet látnak ismétlődni, és vannak köztük viszonylag ismeretlenek is – mint például a mai. Azonban a Mad Caddies ismeretlensége nem az érdemek hiányából fakad, hanem egész egyszerűen ők az underground utat, a független kiadót és a punk szcénát választották a fősodor és a rádióslágerek helyett. Viszont mivel nem punkok, így duplán nehéz a feladatuk – a saját színterükbe se igazán illenek bele. A Keep It Going egy hosszabb szünet előtti utolsó albumuk volt, és kétséget kizáróan az egyik legjobb. Kevesebb rajta a vadság és a pankolás, sokkal több a latinos és a reggae-s hatás, kicsit hátradőlősebb a hangulat. Na nem mintha nem lennének „pogózenék” az albumon, ilyen például a Tired Bones. De szerintem a legsikerültebb nóták ezúttal a lassabbak, például a lemez elején a Backyard és a State of Mind kettőse, a közepén a Coyote, a vége felé pedig a raggázó vendégénekessel (Duckie Simpson a Black Uhuruból) még hitelesebbé tett Riding for a Fall-feldolgozás. Tökéletes hangzás, ragyogó stíluskavalkád, mézédes énekhang. Mi kell még ide?

Ha csak egy számra van időd: State of Mind