Dönci

A '90-es évek első felében a Nirvana sikerére jött a Green Day és az Offspring, amikből aztán a punk is felvirágzott egy kicsit (lásd a Bad Religion karrierjét is), amire '95-ben a The Clash talán legautentikusabb tanítványa, az Operation Ivy utódja, a Rancid kiadta az azóta is alapvetésként kezelt, ma tárgyalt albumát. A Roots Radicals, a Time Bomb és a Ruby Soho akkora slágerek voltak, hogy nem csak az alternatív szcéna ismerte őket. De persze vannak ezeken kívül is olyan darabok, amik feltétlenül megérik a hallgatást: The 11th Hour; Olympia WA; Journey to the End of the East Bay; She's Automatic; Old Friend; Avenues & Alleyways – legalább ezeket érdemes meghallgatni, bár a 49 perces játékidő sem túlélhetetlen. :)

Ha csak egy számra van időd: Roots Radicals

Lepa

A Rancid csúcslemeze ez a harmadik album, legalábbis a zenekar karrierje szempontjából: ekkor robbant be igazán (egy évvel a nagy kilencvenes punkrobbanás kezdete után), és talán a mai napig ez a legismertebb albuma. Pedig alapjában nem nagy dolog, amit a srácok csinálnak: 3-4 alapakkord, húzós tempó, emészthető dallamok, punkos vagányság. De régóta ismert titok, hogy nem kell minden téren innovatívat alkotni ahhoz, hogy valami csodás süljön ki a dologból: éppen hogy csak egy-két apró fűszert kell kicserélni a receptben, és máris valami teljesen egyedit kapunk. Ez a pár apró fűszer itt egyrészt a zseniális basszusfutamokat alkotó Matt Freeman, másrészt pedig természetesen Tim Armstrong sokszor még angol anyanyelvűek számára is értelmezhetetlen, rekedt és artikulálatlan, de rendkívül hiteles hangja. Minden pont jókor, pont jó helyen ért össze ahhoz, hogy ebből egy instant klasszikus punkalbum szülessen – de a pop kedvelői is simán szerethetik, annyira magukkal ragadóak a refrének.

Ha csak egy számra van időd: Olympia WA