Dönci

Aki csak most kapcsolódik be, az előtt sem tudjuk titokban tartani a magas helyezést látván, hogy valószínűleg szeretjük a Placebót. De objektív fülekkel is hallgatva, ez a 2000-es korong egészen időt álló maradt. Nyilvánvalóan megvannak a zenei alapok korábban (említhetnénk glam rock és new wave ikonokat), de azt nem mondhatjuk, hogy a kísérletezési szellem hiányzik a zenekarból. A Taste in Men effektjei már a bevezetőben érzékeltetik, hogy valami különlegesben lesz része a hallgatónak. A depresszív szövegvilág, a sex 'n' drugs 'n' rock 'n' roll vonaláról érkező közbevetések (ez mind tömörül a Commercial for Levi című opuszban) és Molko jellegzetes éneke egyértelművé teszi, hogy nem a tizenkettő egy tucat kategóriájában evickélünk. Nem tudok olyan dalt mondani, amit nem találok zseniálisnak, ezért egy olyat fogok választani, ami sokkal kevesebb figyelmet kapott, mint érdemelt volna.

Ha csak egy számra van időd: Narcoleptic

Lepa

Az első két album nagy sikere után magas volt a léc, de ez nem zavarta a Placebót – hozta ugyanazt a színvonalat a harmadikon is. Érdekes amúgy, hogy azért megpróbálkoztak a rapbetéttel is a Spite and Malice c. nótában, és nem is jöttek ki rosszul a kísérletből. De ezt és a rejtett bónusz szimfonikus felhangjait leszámítva nagyjából a megszokott Placebót kapjuk mind hangzásban, mind dallamvilágban, mind számszerkezetekben és szövegekben: szomorkás/depis, leginkább lassú és középtempós, gitáralapú alterrockot pont megfelelő mennyiségű zúzás/ballada aránnyal. Akik később születtek, vagy valami egyéb okból nem ismernék a Sziget fesztiválon talán legtöbbször vendégül látott brit bandát vagy legalábbis annak korai albumait, azok sürgősen pótolják.

Ha csak egy számra van időd: Special K