Dönci Tom McRae az az előadó, akinek nem sok életvidám dala van. Talán egy kezemen meg tudom számolni őket. Ráadásul kevés bulizós tempójú dala van. Szóval ezt sem ajánlom majd nagy mulatságok felvezetéséhez. A hallgatás napjáig ez az utolsó előtti lemeze, amelynél a…

Lepa Nem szeretek dobálózni a „legendás” és „meghatározó” szavakkal, de ismét egy olyan albumhoz érkeztünk, amelynek a jelentősége túlmutat önmagán. Manu Chao 1998-ban végleg megerősítette a helyét az egész világon ismert, de nem angolul éneklő előadók ritka…

Dönci A Star Fucking Hipsters is olyan zenekar, akik nagyon szerethető punkdalokat írnak. A női ének pedig különösen kiemeli őket a tömegből (és akkor az Immigrants & Hypocrites tapsol(tat)ós kiállásáról még nem is írtam semmit). A Two Cups of Tea karácsonyi hangulatú…

Lepa Már szerepelt nálunk ez az előadó, és fog is még, viszont ez az album kakukktojás az életműben: akusztikus is, koncertfelvétel is, ráadásul saját bevallásuk szerint az első ilyen bulijuk. Az viszont látszik, hogy készültek rá rendesen, és minden hangszer/zenész ugyanúgy…

  Dönci Mindig furcsálltam, hogy A) Morricone nem került még semmilyen popzenei listára annyi klasszikus filmzenével a háta mögött; B) meg kellett várnia The Hateful Eight című Tarantino-filmet, hogy Oscart nyerjen. Pedig amit 1969-ben letett az asztalra, az olyan szinten nem semmi,…

Lepa Aki ismeri Passengert (akár a mi korábbi kritikáinkból), az nagyjából tudja, mire számíthat: egy érzékeny és vékony hangú énekesre, aki leginkább akusztikus gitárral nyomja saját szerzeményeit, de a teljesebb hangzás érdekében némi kiegészítő hangszerekkel (vonósokkal…

  Dönci Sub Bass Monster második lemeze hamar követte az elsőt, ráadásul megboldogult Jancsó Miki bácsi is beletette az Anyád! a szúnyogok című filmjébe a lemez legjobb dalát, a záró Visszaszámlálást, szóval a filmsznobok is megismerhették Szabi rímeit. Az biztos, hogy Szabi…