Lepa

Egy kevésbé popos, kicsit nehezebben befogadható Cure-albumról beszélünk, amely ennek ellenére nagyon meghálálja magát, ha vesszük a fáradságot a többszöri meghallgatására. Nekem például megvan lemezen, és elég gyakran pörgött a lemezjászón egy időben. A hangzás sokszor kaotikus, a számszerkezetek szintén, szóval tényleg szokni kell pár nótát – ugyanakkor a The Caterpillar egy elsőre is igazán ütő sláger, az előtte lévő Dressing Up a maga kis fuvolaszólamával és visszafogottságával egy igazi gyöngyszem az egész életműben (csak kicsit hirtelen ér véget). A vadabb számok kedvelői pedig az energikus Give Me Ittel vagy a nyitószámmal próbálkozzanak. Nem a zenekar történetének csúcspontja az album, de ennek ellenére egy értékes darab lehet a gyűjteményünkben.

Ha csak egy számra van időd: Dressing Up

Dönci

Mindig vicces, amikor valamire azt mondják, hogy az olyan cure-os. A zenekarnak ugyanis a '80-as években gyakorlatilag lemezenként változott a stílusa. 1984-re jutottak el odáig, hogy Robert Smith is annyi mindent bevitt a szervezetébe, hogy a szövegek kezdtek inkább szimbolikus jelentéssel bírni, és kevéssé voltak közérthetők, zeneileg viszont annyira megfoghatatlanul zseniális és egységesen szétszórt (igen, ez egy paradoxon), hogy az fület gyönyörködtet. A keményebb vonalas dalok közül is van egy-kettő (Shake Dog Shake; Give Me It; Piggy in the Mirror), de rengeteg fúvós és csilingelő hangzású (jobb szó híján) világzenei szám is előfordul (The Birdmad Girl; Dressing Up; The Caterpillar). Szóval biztosan mindenki talál majd közte olyat, ami megfelel az ízlésének. Amennyiben eleve el tudják viselni Smith bácsi nyávogását (de aki nem, az meg tanulja meg!). :)

Ha csak egy számra van időd: The Birdmad Girl