Dönci

Regina Spektor mindeddig legutolsó albumára megérte várni pár évet. Egyszerűen lenyűgöző az a furcsa, megfoghatatlan, káoszból egységet termető zeneiség, ami Regina fejében van. Rögtön a nyitó Bleeding Heart megakasztja a hallgatók fülét a furcsa ritmusaival. Gyakorlatilag úgy folyik végig a lemez, hogy nincs olyan dal, amelyet jó szívvel lehagyna az ember. Az Older and Taller, a Grand Hotel és a Small Bill$ mind olyan dalok, amelyek akkor is hallgatásra érdemesek, ha valaki nem szereti az énekes-dalszerzői sítlust. Egyébként én (az eddigi életművet tekintve) ezt a korongot javasolnám azoknak, akik csak egy Regina Spektor-albumot szeretnének életük során hallani, mert akkor lehet, hogy majd szeretnének többet is ezután. :)

Ha csak egy számra van időd: Small Bill$

Lepa

Kedvenc énekes-zongoristanőnk 2016-ban szerintem a legjobb albumát dobta piacra, de legalábbis biztos, hogy top 3-asat az egész életművét tekintve. Olyan szép számok vannak rajta, és ráadásul olyan jó kis váratlan fordulatok díszítik, ami mellett nem lehet elmenni. Például rögtön a kezdő Bleeding Heart egy könnyed, szinte táncolható nóta, aztán a végén van egy kis vadulás, végül 8 sor erejéig átmegy könnyfakasztó balladába. Zseniális. A hat és fél perces Obsolete is nagyon szép, de a Grand Hotel dallamvezetése és a The Light egyszerűségében gyönyörű lelkizése is olyan gyöngyszem, amiért csak imádni lehet Reginát. Hab a tortán, hogy a három bónusz közül kettő simán elfért volna a lemezen: a New Year például minden idők legszomorúbb újévi száma annak ellenére, hogy zeneileg egész könnyed. Szóval klasszikus ez az album, a Spektor munkásságát nem ismerőknek biztosan ezt ajánlanám… (a három pont szándékos, folyt. köv. holnap).

Ha csak egy számra van időd: Bleeding Heart

Lepa

Szerintem nincs vita arról, hogy ez a legfontosabb magyar rockopera, de talán az egyik legjelentősebb modern magyar zenemű is. A történet fontos és a mai napig aktuális, a zenei megvalósítás mai füllel is tökéletes. ha egy külföldinek megmutatnánk, az is rájönne az aktuális dal hangulatából, hogy éppen milyen jellegű dolog történik, annyira jó leképezi és támogatja a szövegeket a zenei aláfestés (bár az „aláfestés” szó lehet, hogy lekicsinylés esetünkben). És bár az 500-ból legalább kétszáz albumnál elmondtuk, hogy egyben kell őket meghallgatni, de ismét elmondjuk, mert egyrészt ez elsősorban egy albumajánló blog, másrészt pedig rockoperákat csak egyben szokás fogyasztani. „Mintának” viszont egy olyan dalt választok, ahol István és Koppány vitatkozik, mert azok a legjobbak.

Ha csak egy számra van időd: Nincs más út, csak az Isten útja

Dönci

Vajon létezik-e olyan 5 évnél idősebb magyar, aki nem hallotta valamilyen formában (előadás, tévéműsor, bakelit, CD stb.) ezt a zenei anyagot? És vajon mit lehet erről elmondani, amit eddig nem sikerült? Talán azt, hogy zseniális. Egyrészt, mert elképesztő íve van a történetnek és a daloknak, másrészt, mert a szövegek fergetegesek, harmadrészt, mert a legnemesebb értelmű magyarság-összetartó erővel bír ez a rockopera. Az meg, hogy a megjelenéskor gyakorlatilag a (magyar alternatív) rock és a musical legnagyobb alakjai tűntek fel, szintén kalapemelést ér. Szóval ha valaki nem tette meg, hallgassa végig, az egy szám meg mondjuk a Nem kell olyan isten lesz (de lehetne bármelyik).

Ha csak egy számra van időd: Nem vagyunk még hozzád méltók (Nem kell olyan isten)

Dönci

Cohen egyik utolsó lemeze egészen kiváló lett. Látszott, hogy megértek benne ezek a dalok, mert a szövegek még mélyebbek, a dallamok pedig még inkább szívfacsarók. A női vokál mennyisége nőtt, de ez olyan előnyére vált a korongnak, amely nélkül elképzelhetetlen lenne bármelyik szám. Cohen inkább szaval, mint énekel, de ez gyaníthatóan senkit nem zavar, hiszen ezzel a hanggal nagyjából a telefonkönyvet is felolvashatná bárkinek, annak is egészen hipnotikus hatása lenne. A mai választottam a Different Sides lesz, de a Going Home, az Amen, a Darkness, a Come Healing és a Crazy to Love You is nagy eséllyel indult.

Ha csak egy számra van időd: Different Sides

Lepa

Kedvenc Dörmögő Dömötörünk előkelő helyezést ért el ezzel a viszonylag új, legalábbis mindenképpen kései életszakaszába eső albummal. Bár a címből ítélve lehet, hogy a számok korábban megíródtak fejben. Amit innen különösen szeretek, az a gyönyörű női vokálokra támaszkodó, sőt, inkább azokra épülő Come Healing. A Live in Dublin c. koncertfelvétel elemzésekor direkt nem azt választottam, hogy majd itt azt tudjam az olvasók szíves figyelmébe ajánlani – bár nem járnának rosszul a Going Home vagy az Amen meghallgatásával sem. Igazából persze úgy járnak a legjobban, ha az összes nótával megismerkednek. Nem fognak sok zenei újdonságot tapasztalni más Cohen-albumokhoz képest, mégis egyből lesz egy rakás új kedvencük, ebben biztos vagyok.

Ha csak egy számra van időd: Come Healing

Lepa

Sorozatban a harmadik 2006-os albumot vesszük górcső alá. A Killers második (és eddig legsikeresebb) lemeze folytatta az első hagyományait: kicsit gitárpop, kicsit indie, kicsit táncolós, kicsit angolos – pedig amerikai. Sok rajta a sláger, de inkább álljon itt egy személyes történet a Read My Mind c. számról: mindig is imádtam az a nótát, első hallásra beleszerettem, és szerettem volna mindenképpen a lagzimon is hallani. Történetesen Dönci volt ott a DJ, így megkértem, valamikor menjen le a szám – ha máskor nem, vacsora alatt, mert nem annyira táncolható. Nos, a vacsorakezdő himnusz után egyből felcsendült a csodás kezdő szintiszólam, és annyira megható volt, hogy még jobban megszerettem. Életem top 20 kedvenc száma között biztos szerepel. Mi mást is választhatnék az egyszeri hallgatóknak (főleg, hogy a klipje is mókás)?

Ha csak egy számra van időd: Read My Mind

Dönci

Szerintem kb. ez volt 2006 legjobb lemeze. Többek között azért, mert az esetek nagy százalékában nem tudtam csak egyszer végighallgatni, és soha nem léptettem át egy dalt sem. Az indie-hatás még érződik, de már bőven fogyasztható minden darab. A When You Were Youngnál meg kevés erőteljesebb szám született valaha. Na, beigazolódott, ezt is le kell pörgetnem újra, mert akkora királyság. Gyönyörű keretbe rendezett, igazi, 21. századi, amerikai rock 'n' roll. Mivel annak idején egy szigetes koncerten a My List volt rám a legnagyobb hatással, ezért azt mindenkinek jó szívvel javaslom, de a mai választottam az elképesztő gitárriffet hozzó Uncle Johnny lesz.

Ha csak egy számra van időd: Uncle Johnny

Dönci

Rossz szóviccel élve: egy elég Muse-ikális csapatról beszélünk. A nyitányban már biztossá válik, hogy az előző lemezen megpendített elektronika tovább él majd. Aztán meg gigaslágerek jönnek sorban (kíváncsi lennék, hány rajongót köszönhetnek a Twilight-szériának amúgy). Ami bizonyosan felülmúlhatatlan ezen a korongon: a Starlight tapsoltatós dobjai, a Supermassive Black Hole tökéletes gitárdiszkója, az Invincible gyönyörű balladája és a Knights of Cydonia western science fictionje. De mivel ezt a korongot is sokat hallgattam annak idején, így a mai választottam is az lesz, ami nem volt klipes, és épp a legnagyobb hatást teszi rám. Hűha, nehéz lesz: a Map of Problematique, az Assassin, az Exo-Politics és a City of Delusion is versenyben van.

Ha csak egy számra van időd: Exo-Politics

Lepa

A Muse csúcslemeze ez – bár lehet, hogy több csúcslemezük is van. Mindenesetre a többszörös platinalemez státusz semmi kétséget nem hagy afelől, hogy komoly műről van szó. Találhatók rajta abszolút csúcsslágerek (Starlight; Supermassive Black Hole), de én valamiért az Invincible c. nótát csípem legjobban: tökéletes az íve, ahogy felépíti magát – így kell popdalt írni, kérem szépen. De ahogy az igazi klasszikus albumoknál lenni szokott (és ez tényleg az), nem ül le a második felére sem, hanem az utolsó két szám is hozza ugyanazt a színvonalat, mint az elsők. Minden valamirevaló zenegyűjtő gyűjteményében ott a helye ennek a lemeznek, hacsak valami furcsa indok miatt nem szereti a Muse-t. Sajnálom őket.

Ha csak egy számra van időd: Invincible

Lepa

Bár már a Soviet Kitsch-en is volt pár nagy sláger, eladások szempontjából ez a negyedik sorlemez volt a Regina Spektor első igazán sikeres albuma – be is aranyozódott több országban. A lemez címére reflektálva azt is mondhatnám, itt kezdhetett el reménykedni a befutott zenészi karrierben. Hihetetlen, hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy énekhang és egy zongora kombinációjából, még akkor is, ha pár díszítőhangszer azért fel-felbukkan a dalokban. De azért nagyjából szólóalbumról beszélünk, azon belül viszont a legváltozatosabb és legötletesebb fajtából. Nagy kedvenceim a Fidelity, a Samson, az élő albumon már kiemelt Hotel Song, a vicces On the Radio és a szándékosan minimalista That Time. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes orosz kiejtését is megvillantja az Après Moi c. dalban (nem elírás, francia a refrén, de a szöveg egy része Blok verse eredeti orosz változatban). Legalább ezeket érdemes ismerni innen.

Ha csak egy számra van időd: Samson

Dönci

Regina Spektort meg kell zabálni, annyira cuki a „hea-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-a-art” vokál a Fidelityben. Emlékszem, egyből magával ragadott az a dal. Sajnos CD-n az európai kiadás van meg, amely a Summer in the Cityvel véget ér, de ettől függetlenül elképesztő korong ez. Megvan benne minden, amit szeretünk a blogon: egyedi hangzás, a System of a Downt meghazudtoló váltások és kiállások (kicsit nagy túlzással), furcsa ritmusok, zseniális ének, jó szövegek. Nincs mibe belekötni, egyszerűen végig kell hallgatni, és kész. Erre pedig a legjobb módszer, ha az elején kezdjük.

Ha csak egy számra van időd: Fidelity

Dönci

Érdekes, hogy az Americana sokkal híresebb volt/lett az Hombre-lemeznél, de mégsem volt olyan meghatározó kamaszkorom szempontjából, mint az. Ellenben erről a Pretty Fly és a Beatles-koppintásos Why Don't You Get a Job? annak is ismerős lesz, aki soha nem hallgatott punkot véletlenül sem. Sőt, szerintem összességében ez az Offspring-album termelte ki a legtöbb slágert magából. Dexter Holland eleve egy jó énekes, akinek ezer közül felismerhető orgánuma van, így az ő szájából a szokványosabb hangzásvilágú darabok is különlegesebbnek hatnak. Ezért nem is nagyon részletezem most, hogy miért érdemes végighallgatni ezt a korongot, inkább csak választok egy dalt.

Ha csak egy számra van időd: Walla Walla

Lepa

Döncihez hasonlóan én is az Ixnay albumot tartottam anno nagyobbra, mert ez már nem volt elég punk az elvárásaimnak, túl poposnak találtam. Vicces így 20 év elteltével visszatekinteni a tindédzserévek szigorú erkölcseire. Az tény, hogy a Pretty Fly és a Why Don’t You Get a Job? c. klipes slágerek kicsit eltávolodtak a korai Offspring vadságától, de azért vannak pankosabb nóták is, ilyen a Feelings c. nagy kedvencem, a nagyon energikus Staring at the Sun vagy a nyitó Have You Ever. De persze az MTV-be és a rádióba inkább azok a számok jutottak el, amik kevésbé egy kaptafára íródtak, és feszegették a zenekar határait (ha amúgy nem is nevezhetők újítónak). A The Kids Aren't Alright a kivétel: az se nem újító, se nem határfeszegető, de annyira esszenciális Offspring és annyira fülbemászó a refrénje, hogy muszáj volt klipet kapnia. Talán az a kedvencem a lemezről. Aki lemaradt az 1998-as évről, az pótolja a fent említett összes nótát.

Ha csak egy számra van időd: The Kids Aren’t Alright

Lepa

Párszor már körbedicsértük a Systemet, úgyhogy sok minden újat most se tudok elmondani róla: ötletes, változatos, technikás, kemény, de mégis sokszor fülbemászó, már-már slágeres (metal létére). A B.Y.O.B. váltásai, a Radio/Video változatossága és vad hangulata, a Lost in Hollywood balladai szépsége bárkinek büszkeségére válna. Nem csoda, hogy a kemény máz ellenére ez a zenekar gyakorlatilag akkora hallgatottsággal rendelkezik minden felületen, mint bármelyik népszerű popelőadó. Bármelyik dal nagy élmény erről az albumról, amely talán a legkidolgozottabb lemezük – bár ebben a kérdésben nehéz igazságot tenni.

Ha csak egy számra van időd: Radio/Video

Dönci

Ismét egy visszatérő vendég a listánkon (hiába, ilyen magasan már kevés újonnan érkező várható, de azért lesz). A Hypnotize testvérlemeze ez, mondhatni a nagy tesó, hiszen korábban jelent meg. És hasít is rendesen. Minden van, ami a SOAD védjegye (kemény zúzás, fülbemászó dallamok, lehetetlen kiállások, fergeteges slágerek), csak itt már Daron is többet énekel, és nem is áll ez rosszul a zenekarnak. Amúgy meg az elég komoly tehetséget igényel, hogy a Radio/Video a nu-metalból egyszer csak átmegy egy Kusturica-film betétdalává. Gyaníthatóan ezt a korongot is lepörgetem még egyszer, mielőtt választok, mert rengeteg jó szám van, és elsőre nem sikerült. A Revenga lendülete, az Old School Hollywood elképesztő ütemei, a Lost in Hollywood musicalbe hajló zsenialitása, a Violent Pornography refrénje mind-mind varázslatosak.

Ha csak egy számra van időd: Old School Hollywood

Dönci

A The Cure 1982-ben feketébe öltöztette az alternatív zene (és a saját) rajongóit. Ennél sötétebb és erőszakosabb lemezt azóta sem hoztak össze. A One Hundred Years arcbavágó nyitánya azóta is rendszeresen szerepel a setlisteken. Zilált, zaklatott, felkavaró – nagyjából ezek a jelzők jutnak eszembe a korongról. És mindezek ellenére magába szippant teljesen. A Short Term Effect szétesése, a The Hanging Garden lendülete és a Siamese Twins hipnotikussága egészen elképesztő. És ez még csak az A oldal. :) A B oldal ott folytatja, ahol az A abbahagyta – igazából tükörképe az A-nak. Egy hipnotikus darab (The Figurehead), egy lendületes, slágeresebb (A Strange Day), egy széteső, elfolyós (Cold) és egy rendkívül felzaklató (Pornography). Így kell kerek egészet gyártani.

Ha csak egy számra van időd: Siamese Twins

Lepa

Közeledünk a listánk csúcsa felé, sűrűsödnek a Cure-albumok. Ez itt épp egy korai cucc, de már elég késői ahhoz, hogy ne a kezdeti albumok csupasz, lendületesebb nótái, hanem a szétfolyós, lassú, komor, éteri hangzású nóták domináljanak. 8 dal 43 percben: nincs itt elsietve semmi, kérem. És persze ezt a lemezt se lehet (vagy kell) bármilyen lelkiállapotban meghallgatni, viszont ha pont jókor talál meg minket, akkor nagyot tud ütni a borongós hangulata. Az A Strange Day vissza-visszatérő gitárrifje pedig különdíjas nálam. A dobhangzás mai füllel kicsit túl puffogós, ódivatú, de ezenkívül gyakorlatilag semmi rosszat nem tudnék mondani a lemezről. De minek is kéne?

Ha csak egy számra van időd: The Figurehead

Lepa

Lehet azon vitatkozni, hogy akkor most ez egy album-e vagy kettő – de bár két címe van a két lemeznek, mindazonáltal egyszerre és egy közös csomagolásban jelentek meg, szóval mi egy műként kezeljük. A Nick Cave-utáló olvasóink már úgyis biztos ki vannak akadva, hányszor szerepeltetjük a blogon (nem mintha ők érdekelnének minket). Viszont a két lemez teljesen jól elkülönül az albumon, van egyfajta tematikus/hangulati vízválasztó a kettő között. Nekem inkább a második jön be, de az tény, hogy gyakorlatilag egy számot se hagynék le erről a kiadványról. Hihetetlen, hogy pl. olyan egyszerű dolgok, mint a Fable of the Brown Ape kopogó, állathangra emlékeztető kotkodálása (tényleg nem tudom, mi az) milyen hatásos tud lenni. A legjobb nóta számomra a 2. lemezen a címadó-kezdő utáni Breathless, ami megmutatja, hogy folkosabb vizeken is mekkorát tud alkotni Cave mester.

Ha csak egy számra van időd: Breathless

Dönci

Nick Cave a Nocturama után nem pihent sokat, és bő egy évvel később dupla lemezt adott ki, ezúttal már Blixxa nélkül. Jól jellemzi egyébként a korongot, hogy az Abbatoir Blues inkább a gyorsabb, beindulósabb darabokat, míg a The Lyre of Orpheus (címéhez hűen) a líraibb, lassabb számokat tartalmazza. Önmagában amúgy mindegyik kerek egész, sőt, egymással is jó párost alkotnak – főleg a London Community Gospel Choir közreműködése dob elképesztően nagyot a hangzáson. A Get Ready for Love nyitánya egyből arcul csap mindenkit. De van még bőven kiemelendő: a There She Goes, My Beautiful World lendülete, a Nature Boy slágerességével kompenzált súlyos szövege, a The Lyre of Orpheus zseinálisan vicces szövege, a Breathless fájdalamas furulyája (mintha valaki befújna, aki amúgy nem tud furulyázni), a Supernaturally zongorája és tapsolása vagy az O Children csodája (amit valószínűleg az utolsó előtti Harry Potter-filmből ismernek sokan). Mindenki talál majd kedvére valót, az biztos.

Ha csak egy számra van időd: There She Goes, My Beautiful World