Lepa

A punktörténészek biztos megcáfolnak, de emlékeim szerint ez az első olyan album, amikor a kilencvenes évek népszerű punkzenekaraiból úgy döntött a frontember (rögtön kettő is), hogy próbát tesz az akusztikus hangszereléssel is. Ennek megfelelően nem teljesen új számokat, hanem két dal kivételével Lagwagon- és No Use for a Name-átdolgozásokat hallhatunk. Ami jó ebben a lemezben, hogy rögtön rájövünk, ezek a dalszerzők nagyon tudnak dallamokat írni, és egyáltalán nem csak a pörgős, zúzós alapok viszik el a hátukon a számokat – némelyik még jobb is így, mint az eredetije (főleg, hogy a korai számaik hangzása néha messze van a tökéletestől). Új értelmet nyer majdnem mindegyik szám, rossz nem is nagyon van köztük, ráadásul a gitár mellett azért van pár egyéb hangszer is, ami érdekessé teszi ezeket a verziókat. Nemcsak a zenekarok ismerőinek és rajongóinak ajánlott album, hanem mindenkinek, aki szereti az akusztikus zenét.

Ha csak egy számra van időd: Violins

Dönci

Visszatérő versenyzőink Tony és Joey mind a közös, mind a szólóprojektjeikkel, az anyazenekarokról nem is beszélve. Ezúttal is főleg az anyazenekarok dalai szólalnak meg „tábortüzes” hangszerelésben, ami jó kis tükröt tart feléjük. Mert ismét rájöhet az ember, hogy nem feltétlenül a hangszerelés miatt jó egy szám, hiszen működőképesek lecsupasztíva is. Érdekes azonban, hogy (talán az újdonság varázsa miatt) mindkét szerzőtől az új dalok tetszenek jobban a régebbi átdolgozásoknál (bár az On the Outside szólója majdnem mindent visz). Egyébként érdekes, hogy összességében Joey Cape dalai közelebb állnak a szívemhez, mint a No Use for a Name vagy Tony Sly egyéb munkái, ezért a B oldalt jobban élvezem, mégis szerintem a Stunt Double a legjobb szám ezen a korongon. Ettől függetlenül csendesebb délutánokra vagy kikapcsolódáshoz jó szívvel ajánlom a teljes korongot. Aki pedig kedveli az anyazenekarokat, annak pedig egyenesen kötelező az újraértelmezett felvételekbe belekóstolni.

Ha csak egy számra van időd: Stunt Double

Lepa

Fogalmam sincs, hány fős csapat áll Robbie Williams „szólóalbumai” mögött, de a hangzásból és a számok profi összerakásából ítélve nem kicsi. A kezdő négyes – a tényleg kicsit különleges, nekem valamiért grunge-os életérzést hordozó How Peculiar, a mindenki által ismert Feel, a ska/reggae hatásokat is mutató Something Beautiful és a lényegében power-pop Monsoon – mind azt mutatja, hogy nem túlságosan akart egy stílusba behatárolódni Vilmosfi Robi (és csapata). Küldetés teljesítve: egy mindenki által fogyasztható, sokoldalú, változatos poplemez jött létre, ugyanakkor a popolás biztonságos komfortzónájából egy pillanatra se lép ki. Az ambiciózus, monumentális Love Somebody pedig akár Queen is lehetne, és nemcsak a szövege miatt (Somebody to Love), szerintem szándékos tisztelgés, és biztos vagyok benne, hogy nagy példaképe Robbie bácsinak. Összességében igényes pop, de színtiszta pop az album, így kemény underground arcoknak nem ajánlom, mindenki más találhat rajta nekik tetszőt.

Ha csak egy számra van időd: Love Somebody

Dönci

Robbie Williamsről az is hallott már, aki soha nem akart. Például erről az albumról is a Feel akkora világsláger, hogy ihaj. De nem (csak) ezért került a listánkra. Egyszerűen olyan eklektikus ez az album, annyi stílus ötvöződik rajta a britpotól (How Peculiar; Song 3) a soulon (Revolution) és a powerpopon (Handsome Man) át a spanyolos motívumokkal terhelt tánczenéig (Me and My Monkey), ráadásul annyira jó és önironikus szövegek vannak (Monsoon; Come Undone; Handsome Man), hogy nehéz lett volna lehagyni egy 500-as listáról. Aki csak a slágereit ismeri Robbie-nak, az valószínűleg eléggé meglepődik majd, ha végighallgatja ezt a korongot.

Ha csak egy számra van időd: Me and My Monkey

Dönci

Ismét egy lendületes albumot hallunk, ami ismét lehetne Springsteen sajátja is. De nem, Brian Fallon és a Gaslight Anthem játszik igazi amerikai ihletésű rockot. Nem feltétlenül nevezném punknak, mert bár energikus, de inkább áll közelebb a hard rockhoz szerintem, mint a punkhoz. Szellemiségében legalábbis. Akinek van 34 szabad perce, bátran ajánlom a teljes korongot, mert nincs rajta olyan darab, ami ne lenne fogyasztható a torzított gitárok ellenére. A fátyolos énekhang pedig kellőképpen változatossá teszi a számokat. Az ismerkedők figyelmébe elsőre a Boxert vagy a The Spirit of Jazzt ajánlanám, mert a címadón kívül talán azok a leginkább slágeres dalok.

Ha csak egy számra van időd: Boxer

Lepa

A Gaslight Anthem az ezt megelőző, The ’59 Sound albummal futott be, és mindenki kíváncsian várta, mi lesz a folytatás. A folytatás pedig ez lett: semmi forradalmi változás a stílusban és a dallamvilágban, a legnagyobb slágerek (beleértve a címadót vagy a Stay Luckyt) ugyanúgy ütnek, viszont talán kicsit több a visszafogott tempójú szám. Ha lehet vádolni valamivel a zenekart, az az, hogy eléggé hasonlóak a számok első hallásra, viszont kárpótol minket Brian Fallon királyos énekhangja és az, hogy külön-külön mindegyik óriási nóta. Ezért most kivételesen azt javaslom az olvasónak, hogy válasszon ki találomra egy számot, és győződjön meg erről. Aztán ha meggyőződött, jöhet az összes többi szám – kicsi adagokban vagy akár együtt. (Fun fact: a The Diamond Church Street Choir c. számot hallottam egyszer az Árkádban vásárolva, és azt hittem, álmodok. Sose gondoltam volna, hogy ez a zenekar rádióba kerül, bár lehet, hogy csak playlist volt).

Ha csak egy számra van időd: The Diamond Church Street Choir

Lepa

Egy csendes, de semmiképp sem lagymatag, nagyrészt akusztikus albummal állunk szemben, de egyáltalán nincs lekorlátozva a hangzás a gitárra: vannak itt orgonahangok, zongorahangok, basszus és persze ütősök is. Csak nincs túltolva a keménykedés. A szomorkás hangulat átível az egész lemezen, így nehéz igazán slágernek nevezhető nótát találni rajta (amennyiben úgy gondoljuk, hogy egy sláger vidám, vagy legalábbis nem szomorít el). A Neko Case-t is fícsöringelő szám, a Sing Me to Sleep és a záró Moonshine azért talán beleillik ebbe a kategóriába. Merengéshez ajánlott album, de ha éppen nem merengsz, és elkezded hallgatni, úgyis fogsz!

Ha csak egy számra van időd: Sing Me to Sleep

Dönci

Fran Healy a Travisen kívül is próbálta megvalósítani saját ötleteit, amik elég jól sikerültek, bár nem érzek különbséget az anyazenekari és a szólóprodukció között. Talán annyiban más, hogy többször dominálnak az akusztikus hangszerek, de még így is simán lehetett volna ebből egy Travis-album. A dalok kellőképpen slágeresek (Buttercups; Holiday; As It Comes), mégis eléggé szokatlan hangszerelési megoldások vannak néha (In the Morning; As It Comes; Sing Me to Sleep). Érdekesség, hogy az As It Comes basszusait Paul McCartney játszotta fel, mert annak idején Fran javasolta neki, hogy a Chaos and Creation in the Backyard lemez összes hangszerén ő játsszon, és ezt olyan jó ötletnek találta McCartney, hogy meg is valósította. Bármikor jól eshet hallgatni ezt a lemezt, szóval nyugodtan próbálkozzon vele bárki.

Ha csak egy számra van időd: As It Comes

Dönci

Visszatérő versenyző ez a zenekar is. És rögtön egy olyan slágerrel nyit, amire már a The Beach Boys is büszke lehetett volna. Ennél nagyobb nyári sláger kevesebb létezik. Kivéve talán az azt követő Champions of Red Wine. Meg az azt követő Fantasy Fools. És a sorminta csak folytatódik. Egyszerűen annyi slágert sikerült beleszuszakolni ebbe a lemezbe, amennyire talán a Weezer se volt még képes. Nagyon ajánlom a new wave irányzat és az indie kedvelőinek. Gyakorlatilag bármelyik dalt kiválaszthatom, mert mindegyik reprezentatív.

Ha csak egy számra van időd: Backstairs

Lepa

Ezt a zenekart a Champions of Red Wine c. számmal ismertem meg úgy, hogy Franz Nicolay – egy kevéssé ismert multiinstrumentalista művész – beválogatta egy év végi összeállításba 2014 legjobb számaiból, én meg letöltöttem, és belezúgtam ebbe a számba (és az egész lemezbe). A váltogatott (vagy párhuzamos) férfi-női ének, az ízlésesen elhelyezett szintik és a dögös gitárok, valamint a változatos ritmusok és számszerkezetek mind kiemelik a The New Pornographers-t az indie zenekarok tengeréből. Sőt, nemcsak kiemelik, hanem zászlóshajójává tetszik az irányzat igényesebb, kísérletezősebb ágának (lásd: szinti+szájharmonika kombinálása a Spidyr c. számban). Ráadásul az egészből sugárzik valami pozitív energia, ami mégse jópofizásnak hat, hanem egyszerű életörömnek. Aki nem ismeri az albumot, sürgősen pótolja!

Ha csak egy számra van időd: Champions of Red Wine

Lepa

Vicces ez az album, mert ha nem létezne a Mule Variations, akkor szerintem ez lenne az: itt már megtalálható minden daltípus, ami azon a híres-hírhedt lemezen is. Mégis valahogy kevésbé népszerű vagy ismert. Pedig szinte egytől-egyig párosíthatók a számok: pl. ami itt az Ocean, az ott a What’s He Building in There? – de persze nem önismétlésről beszélek, hanem arról, hogy ezt a vonalat tökéletesítette tovább „Tomvéc” a későbbiekben. Minden szám szerethető, és minden szám egy kicsit más, elsőre felismerhető – ami nagy szó egy 16 trackes, majd’ egyórás lemez esetén. A Waits-rajongók úgyis velünk hallgatják az egészet (remélem), az őt nem ismerőknek viszont kegyetlen nehéz reprezentatív számot választani. Záró nótát már rég választottam, most lehetne akár az is, de maradok a másik kedvencemnél, a Who Are Younál.

Ha csak egy számra van időd: Who Are You

Dönci

És ha tegnap Amorf Ördögök volt, nyilván Tom Waits is hatott rájuk kellőképpen. A Bone Machine is ugyanolyan valószerűtlen hangszerelésekkel bír sokszor, mint Waits bácsi szinte minden lemeze. Ennek az albumnak a két legnagyobb slágere a Goin' Out West és az I Don't Wanna Grow Up. Ez utóbbit a Ramones is feldolgozta, és ha őszinték akarunk lenni, nekik jobban is áll. Ugyanakkor nem csak ezért a két felvételért érdemes feltenni ezt a korongot. A The Earth Died Screaming őrülete, a Who Are You gyönyörű folkja, a Jesus Gonna Be Here pöszén előadott éneke, a Black Wing kísérteties hangulata vagy a That Feel balladája önmagukért beszélnek. Mivel rengeteg különböző hangulat váltakozik a korongon, én most választok egyet a világ végéről.

Ha csak egy számra van időd: The Earth Died Screaming

Dönci

Az Amorf Ördögök mindig egy furcsa hangzású zenekar volt. Amikor saját maguk kacatpopként definiálták a stílust, úgy voltam vele, hogy igazuk van. Nem nagyon lehet őket se hova tenni zeneileg: a népzenén és a sramlin át a trip hopon és a klasszikus tánczenéken (keringő, tangó) keresztül a jazzen, a sanzonon és a blueson át egészen messzire jutnak. Ez főleg Tövisházi Ambrus egyéni látásmódját dicséri. Szóval inkább kacatpop, mint nem. Tariska Szabi szövegei pedig egészen szokatlan képekkel dolgoznak („a két remixkirály: Bartók és Kodály”; „menjünk a Holdra fel, van egy út oda, a Tej” stb.), így nem csak zeneileg, hanem mondanivalójában is egyéni stílust képviselt. Péterfy Bori selymes hangja Szabi és Ambrus legtöbbször szavaló énektechnikájával kitűnő kombináció a szórakozáshoz. A teljes lemezt azoknak ajánlom, akik szeretik a szövegcentrikus dalokat, amik teljesen egyéni zenei megoldásokat hordoznak.

Ha csak egy számra van időd: Látom magam a poharamba'

Lepa

Péterfy Bori „saját” zenekarát már kielemeztük, most pedig az eredeti bandáját, ráadásul (hangzás szempontjából) egy igazi big bandet hallgatunk, amely teljesen behatárolhatatlan stílusban mozog. Persze tágabb értelemben akár a popba, akár az alterbe be lehet szuszakolni, de igazából rengeteg világzenei (európai és azon kívüli) hatást is mutat, a tangós és egyéb nem-négynegyedes ritmusok, valamint a váltogatott férfi és női ének pedig még változatosabbá és egyedibbé teszik. Ahogy az lenni szokott a magyar alterben, előfordulnak számok, amik a szöveg nélkül nem ütnének túl nagyot (pl. Tengerparti homokvár), viszont az ügyes és játékos szövegezés végig érdekfeszítővé teszi a lemezt. Bulialapozónak viszont nem ajánlom, inkább odafigyelős hallgatásra, például hosszú vonatozásokkor.

Ha csak egy számra van időd: Vedd fel a legjobb ruhád

Lepa

Volt már pár olyan lemez a listán, ami a lassabb, merengősebb fajta britpopot képviseli, de tagadhatatlan, hogy a Travis is ott van a legjobbak között ebben a műfajban. Egyszerre tud befogadható, sőt slágeres lenni, de nem elmenni semmiféle nyáladzás irányába. Sorolhatnám a hasonló zenekarokat (Coldplay, Keane), de igazából mindegyik versenyzőben megvan annyi egyediség, hogy ne keverjük őket össze. Az album egyben fogyasztandó, mert bele kell rázódni a fílingjébe, de a rohanósoknak a Beautiful Occupationt javaslom, mert a borongósabb hangulata ellenére mégis egyértelmű rádiósláger, ráadásul nagyon jó kis többszólamú vokálrészek vannak benne.

Ha csak egy számra van időd: The Beautiful Occupation

Dönci

Rengeteget hallgattam ezt az albumot. És mindig azt éreztem, amikor ezt hallgattam, hogy kevés olyan zenekar van, akit ennyire jól esik hallgatni. Még a negatív számokon is átsugárzik az életszeretet, és mégsem csöpög az egész. Egyszerűen egy kiváló gitárlemez. Sok mindenért lehet szeretni: a Quicksand unalomba forduló „yeah, yeah, yeah” vokáljaiért, a Peace the Fuck Out dalcímért, a visszhangzásra rájátszó „I'd be somewhere else. Where else?” sorért, vagy azért, mert az utolsó tracket eldugták a 11. dal után a CD-n. És persze a Re-Offender videója is megér egy misét. A Paperclips effektjei egyébként egészen olyanok, amilyenek a Beatles Revolverén is szerepelhettek volna. A néhol kicsit kísérletezősebb hangzás (pl. Walking Down the Hill) és a nem túl gyors tempó miatt főleg őszi délutánokra javaslom a teljes lemezt.

Ha csak egy számra van időd: Somewhere Else

Dönci

Ismét egy olyan lemez, amiről mindenki azt hitte, hogy az utolsó lesz, mert utána 10 éven át nem követte újabb. A '90-es években kezdett kísérletezési stádum lezárult Bowie-nál (nagyjából a '90-es évekkel együtt), és a Reality egy teljesen koherens alterrock lemez lett. Én azt mondanám, hogy az új évezred leginkább slágeres Bowie-lemeze ez, a Try Some, Buy some-mal még egy keringő is elfért rajta (és a hardcore rajongók talán ezért is szeretik kevésbé). Aki ismerkedik Bowie munkásságával, annak jó bevezető lehet, aki pedig az elmúl 20 évben kihagyta, miket művelt az úr, talán az is visszatalál hozzá.

Ha csak egy számra van időd: Never Get Old

Lepa

Bowie egy viszonylag késői (15 éves…) albumáról van szó, amiben leginkább a magabiztosság és a letisztultság a főszereplő. A folyamatosan változó és sokszor kísérletező művész itt olyan benyomást kelt, mint aki már nem keresi, hanem megtalálta a maga útját: a fura dallamok és érdekes hangszerelés ellenére nagyon átüt, hogy a szerzőjük végig tudta, mit akar majd hallani a felvételeken. Sokféle hatás keveredik, ezeket felsorolni is nehéz, de azért kiemelném, hogy a Try Some, Buy Some az eleje alapján akár McCartney-szerzemény is lehetne. Azoknak ajánlott az album, akik nemcsak a rögtön emészthető zenéket szeretik, mert azért kevés rajta az elsőre fülbemászó dallam; viszont Bowie felületes ismerőinek is ajánlom, mert egy más arcát ismerhetik meg, amely se a nagyon korai, se a nagyon kései életművére nem hasonlít.

Ha csak egy számra van időd: Days

Lepa

Egy rövid intró (Az autóm és én) után egyből egy visszafogott tempójú, de a Kispálhoz képest meglepően fülbemászó dallal (Kapcsolj le mindent) kezd az album, a hangzás pedig klasszisokkal jobb a korábban hallgatott, régi albumokhoz képest. A Ha ez a vég effektjei pedig kifejezetten jól működnek, és az is egy meglepően táncolható szám. De nem kell megijedni: kapunk azért bőven a szövegcentrikus (vagy értelmezhetetlen szövegű), elmélázós, nehezebben befogadható dallamú nótákból is, ahogy már megszokhattuk. Ilyen például a Vér és bél, ami amúgy csodálatos a hossza és az elvontsága ellenére. Egyébként leginkább ez a két típusú szám váltogatja egymást: a kicsit slágeresebb, könnyedebb (Mialatt az ég, Az emberek megértik), és a borongósabb (Kicsit had’, Fogás volt temérdek); ugyanakkor összetéveszthetetlenül kispálos és egységes az egész lemez. A Még egyszer kezdő sorai pedig önmagában is kiemelendők. A legszebb borítójú Kispál-albummal állunk szemben, de nem kétséges, hogy a kiegyenlített színvonal miatt a legélvezhetőbbek egyikével is.

Ha csak egy számra van időd: Kapcsolj le mindent

Dönci

Egy méltánytalanul alulértékelt Kispál-lemezzel állunk szemben. Pedig van rajta jópár (koncert)sláger: Még egyszer; Hang és fény; Mialatt az ég...; Kicsit had'. Viszont a többi szám is bőven megér egy-egy misét. Az meg már csak bónuszinformáció, hogy ez volt az utolsó olyan lemez, amin Csülök dobolt. A Kapcsolj le mindent és Az emberek megértik a zseniális szövege, a Vér és bél pedig Kispál gitározása miatt például. Azt hiszem, hogy ez azon kevés lemezek egyike, amelyről az összes dalt hallottam élőben (kivéve Az autóm és én intrót) anélkül, hogy lemezvégigjátszós koncerten lettem volna. Éppen ezért nehéz is egyet választanom, de próbálok egy olyat, ami talán a legjobban tükrözi az album hangulatát.

Ha csak egy számra van időd: Mialatt az ég