Dönci

Annak idején az volt a híresztelés, hogy ez lesz Cohen bácsi utolsó albuma. Erre szövegileg a Because of eléggé rá is játszik. Szerencsére nem ez lett az utolsó a sorban, sokkal kiválóbb lemezek is kikerültek a kezei közül ezután, de ezért sem kell(ett) szégyenkeznie. A stílus itt sem változik, marad a jazz-blues-folk keveréke annyi kiegészítéssel, hogy Sharon Robinson (és a női vokálok) talán több szerephez jutnak a mély dörmögés mellett, ami Cohen sajátja (az Undertow pl. csak nyomokban tartalmaz Leonardot), illetve néhol sokkal inkább szétfolyósak és monotonak a dalok zeneileg, mint eddig (pl.: Dear Heather). Az album egyik csúcspontja (és talán a legnépszerűbb dala is) a The Letters, a másik pedig a Nightingale, amelyet Anjani is feldolgozott nem is sokkal később. (Érdemes meghallgatni egymás után a kettőt. Mintha nem is ugyanaz a dal lenne.) Merengéshez és Lepa képzeletbeli kávézójába háttérnek javaslom a teljes lemezt.

Ha csak egy számra van időd: The Letters

Lepa

Folytatjuk Leonard Cohen kárpótlását azért, hogy a Rolling Stone megfeledkezett róla, amikor összeállította a legjobb albumok listáját. Ez a 2004-es lemez amúgy nem okoz meglepetést (de csalódást se) azoknak, akik ismerik a művész úr munkásságát. Kicsit tingli-tangli, tánczenés alapokra kapjuk egymás után a dörmögős, énekre már alig emlékeztető verselést, női háttérvokálokkal sűrűn megtámogatva (olyan érzésünk lehet, mintha a női vokalisták lennének hivatottak pótolni a férfi ének dallamosságának hiányát, lásd például a címadó számban vagy a visszafogott slágernek is tekinthető Because ofban). Amikor viszont Cohen is elkezd énekelni, és több szólamban nyomják a csajokkal, az a legjobb (lásd: Nightingale); olyankor azért a gospel hatásai is érződnek, nemcsak a balladisztikusabb műfajokéi. A szövegek szokás szerint érzelmesek és mélyek. Nem mindenkinek való zene ez, de aki szereti az ilyesmit, annak nagyon kellemes háromnegyed órát fog okozni. És ne hagyjuk ki az utolsó számot se (Tennessee Waltz), ami bónusznak tekinthető, mert élő felvétel, de nagyon hangulatos.

Ha csak egy számra van időd: Nightingale

Lepa

Meggyőződésem, hogy Frank Turnernek vannak jóval jobban sikerült albumai is (lesz róluk szó a fenti régiókban), de tény, hogy itt vált nyilvánvalóvá az áttérés az akusztikus folktrubadúr szerepéből a meghangszerelt, változatos popszámok és stadionhimnuszok előadójának szerepébe, aminek köszönhetően rájöhettünk, hogy jóval több van benne dalszerzőként, mint amire az első pár album alapján számítani lehetett. Ennek legjobb példája a Mittens, ami semmiben sem hasonlít a korai Frankre, viszont nagyon szép, érzelmes szövegű és fülbemászó ballada, az egyik kedvencem az albumról. Aki viszont nem ismeri Turner munkásságát, az a jóval tipikusabb Get Better vagy a The Next Storm c. számmal próbálkozzon. Előbbi egy igazi ars poetica, és a küzdésről, illetve a jobbá válásról szól; ez egy elég visszatérő téma a srácnál. És ha már az album címe pozitív dalokat sugall, akkor az egyik legpozitívabb kicsengésűt választom az „egyszámos lustáknak”. A szorgalmasoknak viszont ajánlom a deluxe verzió akusztikus bónuszait is, főleg a Mittenst, abban csodás beleéléssel énekel.

Ha csak egy számra van időd: The Opening Act of Spring

Dönci

Frank Turner (a hallgatás napjáig) utolsó előtti lemeze már elmozdult az addigi komfortzónából, és egyre távolodott a punktól és a kocsmapunktól, ami a korai lemezeken jobban előtérben volt, és nyitott a folk (The Opening Act of Spring; Love Forty Down), a country (The Angel Islington) és – valljuk be – a (brit)pop (The Next Storm; Mittens; Josephine; Glorious You) felé. Azért persze akadnak a szokásos lendületet hozó darabok is (Get Better; Out of Breath). Egyébként kevés jobb üzenet van annál, hogy „we can get better / because we're not dead yet” (talán csak az eggyel későbbi lemez „be more kind, my friend / try to be more kind”) sorai. Nagyon jó hangulata van végig a lemeznek, amit bármikor jól esik meghallgatni, ezért most nem is tennék kikötéseket.

Ha csak egy számra van időd: Get Better

Dönci

Az egyik legviccesebb lemezcím, amit valaha borítóra írtak. Ezt senki nem veheti el a Blinktől. Ráadásul ez az album hozta meg nekik a világhírt az All the Small Things miatt. Mindenesetre az elmúlt évezred végének felfutó kaliforniaipunk-mozgalmáról jó képet ad a teljes anyag. A dalok szövege vicces és elgondolkodtató is sokszor, de azért túl sok filozofálást nem ér meg, inkább csak bulizni érdemes rá, mert arra kiválóak ezek a párakkordos megmozdulások. És persze nem csak a híres számok miatt éri meg a hallgatást: a Dumpweed, a Don't Leave Me vagy a Dysentery Gary is ugyanakkora eséllyel lehetnének világslágerek, mint a What's My Age Again? vagy az Adam's Song. Vezetéshez, takarításhoz és bulizáshoz kiváló alapozó lehet a korong.

Ha csak egy számra van időd: Dysentery Gary

Lepa

Ez az album hatalmasat robbant a múlt század végén, pont akkor, amikor már-már kezdett eltűnni a pop-punk a mainstreamből, a Green Day/Offspring duó már nem volt annyira MTV-kedvenc, és mindenki úgy hitte, ennyi volt a nagy 90-es pop-punk fellángolás. Erre jött a Blink, és nem lehetett őket letörölni a képernyőről. Ők viszont a Green Daynél is lightosabb, a punk agresszivitását (eddigre már) hírből se ismerő verzióját tolták a műfajnak, később pedig még onnan is átnyergeltek egyfajta power-popra. Ez már a punk paletta (most szigorúan zenei stílusról beszélek, nem hozzáállásról és a szubkultúráról) azon vége, ahonnan tovább már nincs a könnyed irányba, mert az már sima pop lenne. Viszont bármennyire is rágógumis érzést közvetít néha, igazából zseniális nóták sorakoznak a lemezen: már a kezdő Dumpweed riffjei minden kétséget eloszlatnak afelől, hogy jó helyen járunk-e, ha fél órára jól szeretnénk magunkat érezni. Utána pedig sláger slágert követ: a vicces UFO-s szövegű Aliens Exist (Tom DeLonge azóta is nagy UFO-hívő, még pénzzel is támogatja a kutatásukat), a klipes számok, vagy akár a záró Anthem (ami tényleg egy himnusz) mind-mind tökéletesen vannak összerakva, és a hangzásra se lehet panasz. Az All the Small Things-t szerintem a fél világ ismeri (főleg a klipje miatt), de vannak sokkal-sokkal jobb dalok is az albumon, nekem a kezdő szám a kedvencem.

Ha csak egy számra van időd: Dumpweed

Lepa

Végre egy zenekar, ahol nem kell szenvedni a stílusmeghatározással: ez itt alternatív rock, kérem szépen, ráadásul a legjobb fajtából – van benne kellő keménység, sötétség, és a szövegvilága is nagyon igényes és eredeti. Vidám számot nem nagyon találhatunk a lemezen, cserébe nagyon magával ragadó az album a maga konzisztensen sötét hangulatával. A kezdő páros (Ti a rosszak, mi a jók; Rohadt eső) mindenkit meg kell, hogy győzzön arról, hogy érdemes végighallgatni az egészet, bár az is tény, hogy kicsit top-heavy az album, azaz az elején vannak a legütősebb nóták. De nem fullad ki egyáltalán, a vége felé pl. a lassabb, visszafogottabb Téren is tökéletes, ráadásul egyszerre költői és slágeres. Újabb igényes magyar zenekar, amely sokkal több figyelmet érdemelne.

Ha csak egy számra van időd: Ti a rosszak, mi a jók

Dönci

Az Esti Kornélt először Orfűn hallottam, akkor már Bodor Áron énekelt. Teljesen meggyőző koncertet adtak, úgyhogy gyorsan meg is vettem mindhárom lemezüket (ami akkor volt). Ez volt a harmadik a sorban. A Ti a rosszak, mi a jók egyből egy tökös duett, amit a lemez legnagyobb slágere, a Rohadt eső követ. Ez volt az első szám, amit közösen írtak Ádámmal, így zenekartörténeti jelentőségű is. Egyébként ha valaki meghallgatja a dalokat, rájöhet arra, hogy: 1) ezek a srácok nagyon bírják a kreatív gitárhangzást; 2) ez a zenekar se a vidám dalai miatt lett híres. Legnagyobb sajnálatomra az egyik titkos kedvencemet, a Kalkuttát azonban sosem játsszák. Ellenben sok (koncert)sláger van rajta, amik gyakoriak a setlistben: Ti a rosszak...; Rohadt eső; Téren; Ne félj. Ezeket mindenképp megéri meghallgatni. A teljes lemezt azonban főleg szakításhoz/szakítás után javasolnám, mert elég sok ilyen tematikájú dal van rajta.

Ha csak egy számra van időd: Kalkutta

Dönci

Személyes véleményem szerint 2003 egyik legerősebb lemezét hozta össze a 3 albumot megélt brit zenekar. Ez is eléggé alternatív, de a kísérletező, elektronikusabb fajtából. Néhol szétfolyós és elszállós, néhol vad és kemény. Pont kiváló ötvözetben. Sőt, akár egy számon belül is váltogatják ezeket. A többszólamú énekekkel pedig kellőképpen megbolondítják az amúgy sem egyszerű dallamokat. Ráadásul az album végére még 5 percnyi ipari prüntyögés is odafért. Fun fact: a Blind Pilots klipjében Michael Fassbender szerepel. Az egy elég beteg videó amúgy, de a zene jó. A lemezt szintén azoknak ajánlom, akik bírják a kísérleti, nem vidám alternatívot.

Ha csak egy számra van időd: Talking to a Brick Wall

Lepa

A mai zenekar szakít a gitárok által nyújtott kényelmi zónával, és mindenféle indusztriális hangokkal meg effektekkel bolondítja meg az alapjában véve britpopra épülő zeneiségét. Ezekre legjobb példa talán a Talking to A Brick Wall és az Into My Arms, de (több másik számhoz hasonlóan) az Oasis és a Nirvana énekstílusának fura keverékét adó sláger, a Blind Pilots is jó esszenciáját adja a lemeznek. Kicsit elvont, kicsit szomorkás, de legalábbis merengős, néha pedig kifejezetten művészi – szóval elsősorban magányos délutánokra és estékre ajánlom a Radiohead (és a CTC) kedvelőinek.

Ha csak egy számra van időd: Blind Pilots

Lepa

Joe Strummer sok mindennel próbálkozott a Clash után (mármint zenei értelemben), de igazán maradandót, legalábbis a Clash-hez mérhető jelentőségűt szerintem nem tudott alkotni – kivéve ezt az albumot, amit viszont nagyon szeretek. Emeli a jelentőségét, hogy posztumusz kiadvány, de nem csak ezért lábad könnybe az ember szeme, ha hallja a zseniális feldolgozásokat (Redemption Song; Silver and Gold) vagy éppen saját szerzeményeket (Coma Girl; Ramshackle Day Parade). A Silver and Gold különösen szívfacsaró a végén ezzel a szöveggel: „Sietnem kell, mielőtt túlságosan megöregszem” – és mire kijött a lemez, Strummer már nem élt. Mindenképpen méltó búcsú a földi világtól ez a CD, csodával határos módon egyébként egy szegedi antikváriumban találtam rá, és azonnal megvettem. Lehet, hogy szentségtörés, de kivételesen egy feldolgozást ajánlok az albumról, főleg, mert klippel még inkább üt, és jobb, mint az eredeti.

Ha csak egy számra van időd: Redemption Song

Dönci

A legendás Joe Strummer új zenekarának utolsó, Strummer halála után kiadott és befejezett stúdiólemeze ez. Ugyanúgy megvannak itt is a The Clash-re jellemző védjegyek: a punk, a reggae, a ska és az egyéb zenei hatások, valamint a hanyag énekstílus. A The Long Shadow countryja az első (zeneileg) igazán meglepő felvétel. A Burning Streets visszhangos, elfolyós hangzása nagyon jól áll annak a dalnak, és tökéletes átvezetése van a Midnight Jambe. Összesítve azoknak ajánlanám, akik bírták a The Clash lassabb dalait, mert itt azért többször bőven a középtempó alá megyünk (ami nem baj, csak ne várjon senki Clasht).

Ha csak egy számra van időd: Coma Girl

Dönci

Az Against Me! 2014-ben bebizonyította, hogy 28 percbe mennyi minden belefér. Nem elég, hogy szólók is vannak szép számmal, zeneileg is továbblépünk az erőteljes, kiabálós punktól. Itt már szépen felépített, ívekkel rendelkező dalok vannak egy nagyon 21. századi szövegtematikával. A transzneműség aspektusait körüljárva. A True Trans Soul Rebel zeneileg például szólhatna egy ír kocsmában is. És mindegyik dalban ott bújik meg a közönségénekeltetés lehetősége. Zeneileg gyakorlatilag bármelyik rádió nyugodt szívvel leadhatná bármelyik dalt, mert a torzított gitárokon kívül semmi rádióbarátságtalanság nincs bennük. A legslágeresebb dalok azonban a Fuckmylife666 és a záró Black Me Out. Az ismerkedéshez ezeket javaslom bárkinek.

Ha csak egy számra van időd: Fuckmylife666

Lepa

Az Against Me!-nek egy sokkal korábbi albumát is hallgattuk már a listán – azóta sok víz lefolyt a Halifaxon (ha már floridai zenekarról beszélünk), és a zenekar háza tájékán is történt pár változás és tagcsere. De nyilvánvalóan a legnagyobb, mondhatni kapitális változás az volt, hogy az énekes Tom Gabel bejelentette, hogy rájött, ő igazából női identitással rendelkezik (azaz transznemű), és elkezdett nőként öltözni, na meg élni, illetve felvette a Laura Jane Grace nevet. Nyilván egy ilyen életesemény ad némi inspirációt, és ez az album címében és tematikájában is megmutatkozik: a számok nagy része az új helyzet belső és külső elfogadásával és el nem fogadásával foglalkozik (a transzneműek körében több mint 40%-os az öngyilkossági kísérletek aránya, szóval nyilván nem poénból csinálják). A témák tehát sokszor kemények és elgondolkodtatóak, a zene azonban meglepően vidám ehhez képest: egy-két húzósabb/zúzósabb nótát leszámítva (pl. Osama Bin Laden) táncolható, pörgős, punkos hatású rockot kapunk, de van balladisztikusabb, akusztikus dal (Two Coffins) is. Bár a záró Black Me Out kicsit lelóg, ráadásul szerintem nyitó számnak kéne lennie; azt ajánlom a zenekart kevéssé ismerőknek, mert benne van az AM!-re jellemző energia és slágeresség is, és nagyon jó íve van. Amúgy meg 28 perc az egész lemez, szóval miről beszélünk?

Ha csak egy számra van időd: Black Me Out

Lepa

A legrövidebb lemezkritika lehetne, ha annyit mondanék, hogy aki szereti a Smashing Pumpkinst, annak ez is tetszeni fog – hiszen itt is Billy Corgan az énekes-dalszerző-frontember, csak valamiért úgy gondolta, más zenekarnéven kéne folytatnia. De azért ne álljunk meg ennyinél: bár tényleg hamisítatlanul corganes az egész anyag, azért vannak apró különbségek, leginkább az, hogy hozzá képest szokatlanul lightos, néha már-már vidám a hangvétel. A dallamok könnyen befogadhatóak, és bár a gitárhangzás rendkívül telt, mint ahogy az életművében megszokhattuk, mégis elég poposak a nóták. Az Honestly, a Ride a Black Swan és az Endless Summer tökéletes betekintést nyújt az albumba, ugyanakkor szerintem elég kevesen ismerik ezt az előadót még a Pumpkinst nagyjából követők közül is, ezért ők most kapnak egy órányi ajándékot Billy bácsitól. Érdemes néha utánajárni kedvenc zenekaraink side projectjeinek is, ez a tanulság.

Ha csak egy számra van időd: Honestly

Dönci

Amikor Billy Corgan először feloszlatta a Smashing Pumpkinst, Jimmy Chamberlint megtartotta, és összehozták a Zwant, ami egy lemezt ért meg, mint a tegnapi Esclin Syndo. Ez gitárpop lett, igazi nyári slágerekkel (Lyric; Honestly; Yeah; Settle Down; El Sol). Ballada alig akad, de az Of a Broken Heart és a Heartsong azért ide sorolhatók (a szíves számok). Viszont a címadó (együtt a Jesus, I című felvétellel) feleleveníti a korai/korábbi elborult Smashing Pumpkins-számok hangulatát. De a maga 14 percével nem feltétlenül rádióbarát. Nagyon nehéz amúgy belekötni a dalok minőségébe, viszont a Smashing Pumkins kedvelői és elkötelezett hívei ne számítsanak arra, hogy ugyanazt kapják, mint korábban. Ez más, így az új együttesnév jogos (viszont nincs akkora stílusbeli ugrás, mint az Adore és a Mellon Collie... között például). Aki bírja Corgan nyekergő hangját, annak ez is jó eséllyel bejöhet.

Ha csak egy számra van időd: Ride a Black Swan

Dönci

Az Elefántnál említett Imi cimborám írt nekem egyszer egy SMS-t a SZIN fesztiválon, hogy menjek Esclin Syndóra. Kérdeztem: az mi? Mire ő: Olyan, mint a Portishead, csak jobb. És azért ebben a mondatában rejlik némi igazság. A triphop nem áll messze ettől a zenekartól, de sok stílusba belekóstolnak ettől függetlenül. Berger Dalma affektáló énekstílusa pedig külön ízt ad minden egyes felvételnek. Kár, hogy csak egy nagylemezt adtak ki. De az legalább örökérvényű értéket képvisel. Vannak komolyan torzított gitárok, néhol fúvosok, visszhangos alapok, mégis egységgé kovácsolják mindezeket úgy, hogy a kísérleti hangzás csak emel a minőségen. Azoknak ajánlom, akik nem félnek a kísérletezéstől és az elektronikától.

Ha csak egy számra van időd: Secret Lover

Lepa

Mindig elfog a küldetéstudat, amikor 1000 alatti vagy körüli hallgatottságú zenekarokat népszerűsítünk. Más kérdés, hogy sokan ezek közül tényleg jóval többet érdemelnének, tehát egyfajta igazságtalanságérzet is vegyül hozzá: hogy lehet, hogy egy nemzetközi színvonalon muzsikáló magyar zenekar ennyi figyelmet kap csak? Tegyük hozzá, már eleve furcsa névválasztású Esclin Syndo zeneileg is hasonlóan furcsa: nem riadnak meg az extrém megoldásoktól, szét van effektezve a zenéjük, és hangulatra se könnyen befogadható. Mégis nagyon igényes és értékes zenéről van szó, ahol tökéletesen vegyülnek a hatások és az inspirációk, hogy valami teljesen egyedit hozzanak létre – így ma kivételesen nem is fáradnék a stílus meghatározásával, a kiemelt Highways úgyis bemutatja az album érzelmi skálájának nagy részét. A könnyedebb dalok kedvelői viszont a záró számmal próbálkozzanak. Ha egy negatív kritikám lehet, az az énekesnő erős akcentusa, de az legyen a legnagyobb baj: úgyis hangulatzenéről beszélünk. Én ezt például legszívesebben egy kihalt, esti metrójáraton hallgatnám – az „alvó utazó” albumcím úgyis oda predesztinálja.

Ha csak egy számra van időd: Highways

Lepa

Térjünk vissza a punkhoz, azon belül is a keményebb, zúzós vonalhoz, azaz a dallamos hardcore-punkhoz. Egy vicces sztorival kezdeném: a Strike Anywhere énekese, Thomas Barnett egyszer azt nyilatkozta, a zenekar fotója azért nem látható a kiadványaikon, mert annyira csúnyák a tagok. Nem tudom, így van-e, de jó vicc. A zene viszont „szép”, legalábbis a maga műfajának minden szépségét magában hordozza: duzzadó energia, váltakozó ordítás és éneklés, magvas szövegek, ököllengetős refrének. Ez a zene igazán élőben üt (persze csak ha jó a hangzás), de felvételről is nagyon energetizáló hatása van. Érdekes módon egy 4 percnél is hosszabb (hűha!) nóta a kedvencem: a Sunset On 32nd Street ugyanis egy igazi himnusz. A zenekar amúgy hivatalosan még mindig létezik, de nagyon rég adtak ki bármit is. Remélem, lesz most már valami jó hír a házuk tájékáról.

Ha csak egy számra van időd: Sunset On 32nd Street

Dönci

Ismét nekifutunk egy lendületes, energikus punk lemeznek, ahol nyilvánvalóvá válik az első pillanattól, miért az a neve a zenekarnak, ami. Itt nincs kecmec, csak torokból üvöltve éneklés és vélemény-arcbavágás. Rendkívül társadalomkritikusak a szövegek ("I wish the good cops, if they exist, the very best"), és egyik szám sem szól semmi viccesnek nevezhetőről. Amit amúgy el lehet mondani 29 percben a rendszerek és az emberiség kritikájáról, azt a Strike Anywhere megtette 2001-ben. Elképesztő egyébként, hogy mennyire egységes szerkezetűek a számok. Zeneileg úgy épül fel a teljes lemez, mintha egy nagy kritikai gondolat megfogalmazása lenne. Azoknak ajánlom, akik eddig se menekültek el a blogról a punkolásoknál. :)

Ha csak egy számra van időd: Laughter in a Police Station