Dönci

A Wilco szerepelt már a Rolling Stone listáján is, hiszen sokak számára hivatkozási alap nagyon sok daluk/lemezük. És érthető, hogy miért: mert kicsit bennük van Dylan, kicsit bennük van Springsteen és mindaz az amerikai életérzés, amit ők ketten közvetítenek. Amikor felteszi valaki ezt az alumot, egyből kedve támad a végtelen sivatagi úton autózni (aminél amerikaibb életérzést magyarként el se tudok képzelni). Műfajilag a legközelebb talán a country vagy az americana állna, viszont mindegyik legjavát ötvözi. Az amerikai zenei hagyományok rajongóinak kötelező album, az egyszámosoknak viszont a Blue Eyed Soul bejöhet.

Ha csak egy számra van időd: Blue Eyed Soul

Lepa

Ez a Wilco legelső albuma, szóval nyugodtan tekinthetjük egy lassan huszonöt éves sikertörténet kezdetének. Igaz, azóta született több népszerűbb albumuk (a Yankee Hotel Foxtrot például szerepelt a Rolling Stone 500 legjobbja között is), de egyrészt ez nemcsak debütnek nagyon erős lemez, másrészt meg olyan, mintha mindig is tudta volna a zenekar, hogy mit akar csinálni, semmiféle útkeresés nem érződik rajta. A kezdő három nóta (vagy például a Pick Up the Change is) mind nagyon nagy sláger, és valamiért nem zavar benne a countrys beütés, pedig az nem mindig szokott jól elsülni egy alternatív/rock műfajú zenekarnál. De hát a Wilcót pont ezért szeretjük, a vidéki íz és az amerikai lazaság tökéletes szintézise egy nagyon szimpatikus, affektálásoktól mentes énekhanggal megtámogatva.

Ha csak egy számra van időd: Passenger Side

Lepa

A Placebo mindig is zseniális számokat írt, és bár vannak gyengébb albumaik, de nincs olyan, amin ne lenne legalább 2-3 hatalmas nóta. Akusztikus hangszerelésben pedig még jobban kijön, hogy ezek a dalok bárhogy működnek, rögtön a második For What It’s Worth bizonyítja, hogy volt létjogosultsága a számok akusztikus újragondolásának (és élő előadásának). A Because I Want You hangzása pedig annyira szép telt, hogy észre se vesszük, hogy elvileg unplugged (bevallom, én hallok benne torzítást is). Természetesen megszólalnak itt a zenekar legnagyobb slágerei (Every You, Every Me; Without You I’m Nothing, The Bitter End) és egy-két ritkaság is. Sokszor teljesen újra vannak gondolva a nóták (például az említett Every You…), és pár extrém hangszer is felcsendül (lásd: Post Blue). Aki esetleg nem szereti Brian Molko hangját, az nyilván ezt se fogja szeretni, de aki esetleg a Placebót „csak úgy simán” nem szereti, az megpróbálkozhat ezzel a felvétellel, mert egész más hangulatú, mint a sorlemezeik. Gyors tempókra azért ne számítson senki. Nagy a kísértés, hogy nagy kedvencemet, a Bitter Endet emeljem ki, de az nem annyira jellemzi az albumot, így egy lassabb nótát ajánlok az olvasó figyelmébe.

Ha csak egy számra van időd: Because I Want You

Dönci

A Placebo az a zenekar, aki simán lehetne a Muse is, csak nekik nem céljuk, hogy minél nagyobb közönséget hódítsanak meg. És ezt a Muse-zal szembeni minden ellenérzéstől mentesen mondom. És ebben az is benne van, hogy a Placebo ritkán próbál kitörni a saját keretei közül. Viszont egy végtelenül szimpatikus keretrendszerben az ott lévő elemek minden csínját-bínját ismerik, ezért is tudják az ott született dalokat jól előadni akusztikus(abb) hangszerelésben is. A Meds szomorú sötétsége ebben a verzióban például sokkal jobban érvényesül, mint a normál hangszerelés során. A Bosco pedig (bár nem változik sokat) még mindig az egyik legszebb és legjobb ballada, amit a zenekar valaha írt. A kanunon (vajon így írják magyarul?) előadott Post Blue is elég ügyes. Nem nagyon lehet fogást találni ezen az átdolgozós lemezen: kellő mennyiségű sláger, kellő mennyiségű feldolgozás és kellő mennyiségű ritkábban játszott dal is helyet kapott. Talán a Meds mutatja meg legjobban, miért is érdemes végighallgatni mind a 75 percet.

Ha csak egy számra van időd: Meds

Dönci

Amikor a már említett kacatpop találkozik a katonazenekarral, akkor egy elég fréfiközpontú lemez születik. Olyannyira, hogy Péterfy Bori csak két dalt kapott (Karcsú törzsed hajlik; Nagy meleg pulóver), amúgy csak háttérvokálozik itt-ott. Tariska Szabi szövegei viccesebbek (Asztalos ufók) és elgondolkodtatóbbak (Karcsú törzsed hajlik), mint valaha, és ha lehetséges, zeneileg még több stílust ötvöz Tövisházi Ambrus, mint eddig. Nagy kedvencem A dióhéj hajós, mert úgy érzem, az a katonai indulós sampler a szólórésznél örökérvényű igazságokat rejt. Nem véletlenül használta a Dead Can Dance is. Mivel tényleg ugrándozunk a stílusok között, majdnem mindegy, melyik dalt választom, ezért az egyik legnagyobb kedvencemet, a Hazafelét ajánlom.

Ha csak egy számra van időd: Hazafelé

Lepa

Nem is olyan rég hallgattuk az Amorf Ördögöket, és most ők is dupláznak. Ráadásul tényleg megérdemli ez az album a magasabb helyezést, mert több a kiemelkedő nóta: a Délidőben reggae-je például teljesen slágeres (a jó értelemben), a Mad Caddiest és a Gogol Bordellót juttatja eszembe a kicsit kalózos hangulata. Utána A dióhéj hajós pont ugyanebben a szellemben és vidám hangulatban folytatja az albumot, csak nem reggae, hanem kicsit katonaindulós stílusban. A leghallgatottabb szám a Fapados űrutazás, ami tényleg elég könnyed és rádióbarát szintipop, de ott egy kicsit háttérbe szorul az egyediség (leszámítva a számközepi elhalkulást, majd hirtelen visszahangosodást). Jó dolog, hogy ennyi műfajt tud keverni a zenekar egy lemezen úgy, hogy közben mégis végig egységesnek, ráadásul jellegzetesen magyarnak érzi az ember – ráadásul a szövegek is egyediek, művésziek, de nem befogadhatatlanok. A címadó záró track (számnak nem nevezném, mert egy ide-oda csapongó mix inkább) már nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de azért olvasóinknak egy alaposabb belemerülést javaslok az albumba, nagyon megéri a pénzét (főleg, hogy ingyenesen is elérhető).

Ha csak egy számra van időd: Délidőben

Lepa

A korábban hallgatott (és korábbi megjelenésű) 12 Memories albumhoz képest ez egy kicsit életvidámabb, gyorsabb és könnyedebb dalcsokor. A „címadó” és néha kicsit lennonos J. Smith pedig különösképpen kiemelkedik a kórusos megoldásaival: ez a zenekar is egyre jobban eltávolodik a „sima” gitárzenéktől és a britpoptól, és amennyire lehet, próbálja a művészibb vonalat képviselni. Azért persze továbbra is jócskán előfodulnak a Radioheadet idéző, merengősebb dalok is, pl. a Broken Mirror, de ezek is nagyon jól össze vannak rakva, egy pillanatig se unalmasak, ha odafigyelünk, és nem a háttérben hallgatjuk őket (pl. a Last Words bendzsója is mennyire jó!). Sok albumra írtuk már, de én ezt is utazáshoz tudnám legjobban ajánlani (na nem olyan utazáshoz, hanem szó szerintihez).

Ha csak egy számra van időd: J. Smith

Dönci

A Travis karrierjében ez a lemez a mostohagyerek. Ritkán játszanak erről dalokat, és épp egy kiadóváltás utolsó terméke. Pedig nem ezt érdemli. Kicsit talán sötétebb a hangzás az eddigieknél, viszont eléggé jó értelemben slágeres mind. És szintén érdekes, hogy ami magyarul tök gáz lenne, az angolul eléggé működik szövegileg (Friends). De van itt kórusbetét (J. Smith), countrybendzsó (Last Words) és szomorú dobolás (Before You Were Young) is. Szóval, aki nem barátja a zenekarnak, az mindenképp adjon egy esélyt ennek az albumnak, mert lehet, hogy ez a kicsit gitárcentrikusabb, picit komorabb hangzás fekszik majd, aki pedig szereti a zenekart, hallgassa újra ezt a lemezt is, mert érdemes.

Ha csak egy számra van időd: Last Words

Dönci

A Morning Glory egy elég változatos punkzenekar, annyira, hogy főleg az attitűd miatt lehet punknak nevezni őket. Jó kiállásokkal dolgoznak, és eléggé erős az énekteljesítmény úgy általában. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy ők a punk System of a Downja, hiszen nem csak a punkból, de a countryból, az americanából és a metalból is ugyanúgy szemezgetnek (akár egy dalon belül is). A címadó darab viszont szinte himnikus stadionrockká növi ki magát. Egyszerűen felsorolni is nehéz, hány különböző hatásra játszanak rá ezen a korongon. Utoljára ennyi stílus a The Clash Sandinista! című lemezére fért fel (csak nem ilyen igényességgel, mert ott kicsit túl lett tolva minden érzéseim szerint). A Touch pedig a The Cure Faith című lezemére is ráférhetett volna. Egy biztos, aki szereti a változatos rockzenét, annak kötelező a teljes lemez (de legalább a Born to December), a többieknek pedig (ahogy a tegnapi lemeznél is tettem) a címadót javaslom ismerkedésnek.

Ha csak egy számra van időd: Poets Were My Heroes

Lepa

A Morning Glory az egyik kedvenc ismeretlen punkbandám. Az énekes-dalszerző Ezra Kire 2017-es szólóalbumát már hallhattuk, egyébként ő a New York-i foglaltházas-csövespunk színtér legendás zenekarából, a Leftover Crackből vált ki, és először mindent maga csinált ezen az új néven, de aztán sikerült társakat találnia a Morning Gloryba. A Poets Were My Heroes az első igazán kidolgozott albuma, és mutatja a dalszerzői ambícióit: már itt is van zongora, vonósok, furcsa zenei megoldások (lásd a címadó számban például), együtténeklős refrének (lásd: Quemar las Fronteras, Patiently) na meg az egész életművét átszövő, hosszú óózások, hejjhejjezések és jejejezések. Kicsit sajnos garázsos a hangzás, és Ezra énekhangját is szokni kell, de érdemesebb ehelyett a dalok szerkezetére és dallamára figyelni, és nagyon szórakoztató lesz az album. A szövegvilág is nagyon emberközeli: tudni kell Kire-ről, hogy heroinfüggőségből tért vissza az „élők közé”, így nagyon sok dala a megküzdésről és élet-halál harcokról szól, egy-egy sora nagyon tud ütni („Bármit meg tudnék tenni / ha tiszta tudnék lenni”; „Bébi, gondoskodj rólam / Egy roncs vagyok, amint láthatod / Itt fogok aludni az ajtód előtt / Amíg ledobod a kulcsot”). És akkor még nem is említettem a „majdnem záró”, hatperces minioperát, a Born to Decembert, annak is zseniális a felépítése, az íve és a szövege is. Egyszerre szól a különcségről és kitaszítottságról, a szerelemről és a drogfüggőségről, az egészet pedig a decemberi születésnap tematikájára húzza fel. Az igazi punkínyenceknek egy szövegre odafigyelős végighallgatást javaslok, a „stílusidegen” olvasóink hallgassanak bele a legalább a címadóba, a Quemar-ba, a Patienly-be, a Life’s a Long Revenge-be… na meg persze a Born to Decembert se hagyják ki. Annak ráadásul van egy vicces klipje is.

 Ha csak egy számra van időd: Born to December

Lepa

Egy kifejezetten művészi vonásokkal bíró előadó után nagyot váltunk: a Rammsteinnal folytatjuk, ami az én szememben 100% szórakoztatóipar. Némi csendes kezdés után el is kezdődik a megszokott zúzás, kiegészítve egy kis gótikus „szintinyúzással” is. A Rammlied nem nyújt újat, viszont tökéletes szintézisét adja a zenekarnak – ha valaki nem ismeri, próbálkozzon vele. Amúgy emlékszem, anno a Pussy c. szám volt, ami nagy port kavart, mert konrkétan pornóklipet forgattak hozzá, ami így értelemszerűen nem volt elérhető a szokásos felületeken és csatornákon. Viszont így is nagyon kaszáltak az ötlettel: ezen az albumon konkrétan az a leghallgatottabb szám. Amúgy nekem a kicsit vidámabb, könnyedebb arcukat mutató Haifisch (Cápa) tetszik, abban érzek egy kis 80-as, new wave-es hatást, ami jót tett a dalnak, és több ilyet is el tudnék viselni a lemezeiken.

Ha csak egy számra van időd: Haifisch

Dönci

A tegnapi "pihenő" után visszatérnek a torzított gitárok, és a Rammstein ismét bebizonyítja, miért ők Németország első számú zenekara. Dallamosak, kemények, odamondósak és elvontak egyszerre. Van itt népies vonalat is felvonultató metal (Waidmanns Heil), szintipopos new wave (Haifisch) és öncenzúrát alkalmazó cím egy értelmetlen szóhoz (Bückstabü). De persze pár Till szövegeihez illő ballada is felfedezhető (Frühling in Paris), azonban mégis ízig-vérig metalt kapunk. A riffek, a keményen koppanó német szavak és az üvöltés minden szintieffektet túlszárnyalnak. Nehéz egy dalt választani, mert mindegyik más miatt szerthető (legyen az a dalszöveg, némi vadászkürt vagy a hangulat). Úgyhogy egyszeri próbálkozáshoz a címadót javaslom.

Ha csak egy számra van időd: Liebe ist für alle da

Dönci

Akiket az elmúlt pár nap punklemezei elriasztottak, most egy kicsit fellélegezhetnek. Nem elég, hogy női énekre váltunk, de több stíluson át kalandozunk vele, és ebből egyik stílus sem punk. A zenei alapokat legtöbbször a zongora szolgáltatja, de rengeteg dal zenekarra hangszerelt, és sokféle effekttel megáldott, így gyakorlatilag ki vagyunk szolgáltatva Tori kényének-kedvének, hogy mikor szétfolyós (Black-Dove), mikor diszkós (Raspberry Swirl), mikor egyszerű és szép (Playboy Mommy), sőt van, hgy a bólogatós gitárpop is felüti a fejét (She's Your Cocaine) a trip hop (Hotel) mellett. Az affektálás az énekben szintén a hölgy sajátja, ami meglehetősen kellemes fűszerezést ad a számoknak. A szövegek pedig sok mindenről szólnak az abortusztól kezdve (Iieee) Jackie Kennedy személyén át a nőiességről (Jackie's Strength). A teljes lemezt azoknak ajnálanám, akik szeretik a lejátszási listákat, mert ez a korong elég vegyes ahhoz hogy annak lehessen felfogni.

Ha csak egy számra van időd: She's Your Cocaine

Lepa

A duplázások napjait éljük, és Tori Amos is azon duplázók közül való, akik nem utoljára szerepelnek nálunk. Ahhoz képest, hogy sokak fejében egy „sima” zongorista-énekesként szerepel, ezek a számok nagyon is meg vannak hangszerelve, vannak itt ütősök, effektek és vonós meg pengetős hangszerek is. De például a Raspberry Swirl ütemei bármelyik diszkószámba beleférnének, szinte már technósak. Utána nagy konrasztot nyújt a „szimfonikus ballada”, a Jackie’s Strength szépsége. Szóval nagyon nehéz Tori nénit beskatulyázni bármilyen stílusba, nem is próbálkoznék vele. Ahogy legtöbbször, most is belengi a lemezt egyfajta sejtelmes, sokszor negatív érzéseket sugárzó hangulat, ami miatt nem lehet hátradőlve élvezni a háttérben – sokkal inkább odafigyelős hallgatást igényel a viszonylag csendes megszólalás ellenére.

Ha csak egy számra van időd: Black-Dove (January)

Lepa

A Strike Anywhere nevű hardcore punk formáció is dupláz (ez egy ilyen hét), és a tegnapi popos dallamoktól jórészt elbúcsúzunk, átveszi helyüket a műfajra és konkrétan erre a bandára is nagyon jellemző energia. Azért van itt majdhogynem rádióslágernek nevezhető dal is, az I’m Your Opposite Number, egy kegyetlenül együtténeklős és ököllóbálós refrénnel, és alapjában véve is több a dallamos szám, mint a korábban hallgatott (és korábbi) lemezükön. De azért kapunk a szokásos keménységből is, például a Failed State-ben, ahol a „How far could this world go to reject you” sor, és az utána jövő sorok („nem fogok beállni a sorba, nem fogok idővel megtörni”) libabőröztetően hatnak. Ez az, amire csak a hardcore punk képes: hirtelen egy izzadt, fülledt tömegben képzeljük magunkat, ahol mindenki együtt üvölti teli torokból a világ megvált(oztat)ását sürgető szövegeket. Aztán persze mindenki hazamegy, de azért élménynek hatalmas egy ilyen buli, és felvételen is kész adrenalinbomba, érdemes egy ilyennel kezdeni a napot (vagy erre sportolni). Kemény arcoknak a Failed State-et, a befogadhatóbb darabok kedvelőinek az I’m Your Opposite Numbert ajánlom. De azért ne sajnáljuk a 29 percünket a többitől se, ha van egy kis időnk: például a csodás lezárású Western Scale is megér egy misét, pedig az már nagyon a vége felé van.

Ha csak egy számra van időd: Failed State

Dönci

13 dal, 29 perc. Milyen stílusú számokról beszélünk? Nyilván nem valós a találós kérdés, mert olvasóink az elmúlt pár napban is rájöhettek, hogy szeretjük a punkot. Ez a mostani punk viszont megint más, mint a tegnapi és a tegnapelőtti. Itt a nyers erő és az odamondás dominál. Nincs rendszer, aki ellenállhat ennek a zenekarnak. Legalábbis ezt érzik a hallgatók, ahogy sodródnak a 2 perces dalok áramával. Nagyon nehéz megfogalmazni a közvetített életérzést, de valahol az elégtételre vágyakozás és a saját igazság közvetítése és beteljesítése mezsgyéjén mozog. A hardcore punkvonal kedvelői nem fognak csalódni, a többiek pedig adjanak egy esélyt az I'm Your Opposite Numbernek.

Ha csak egy számra van időd: I’m Your Opposite Number

Dönci

Az albumcím már önmagában sokat sejtet a stílusról. Sötétebb, borongósabb, mint például a tegnapi album. Pedig stílusában nem áll messze attól. Bár a szerzők itt valószínűleg több Cure-t és Joy Divisiont hallgattak kiskorukban, mint a No Use. A This Could Be Love sötét, szadisztikus szövegvilága is erre utal. Meglepő kettősség uralja a korongot: egyrészt viszonylag gyors tempóban jönnek a 3 akkordos 3 percesek egymás után, és bulizós lesz a hangulat, másrészt a szövegek eléggé kidobják a hallgatót a bulizás élményéből, mert gyakorlatilag nincs rajta vidám darab. Némelyik dal már-már a My Chemical Romance legjobb pillanatait idézi (All on Black). A teljes lemezt a sírva vigadósoknak ajánlom, a többieknek szóljon az All on Black.

Ha csak egy számra van időd: All on Black

Lepa

Ez a zenekar is dupláz nálunk (és még nincs vége a diadalmenetüknek). Ahogy korábban már leírtam, első hallásra nem sokban különbözik a zenéjük más egygitáros pop-punk zenekarokétól (bár igazából sokszor két gitár szól a felvételeken). Viszont kiemeli őket a szövegvilág (a kezdő This Could Be Love szövege egyből nagyon durván belevág a vér-halál-szerelem „örök” témakörébe) és a megmagyarázhatatlan misztikus/horrorhangulat, amiről már korábban is szó volt az esetükben. Szerintem ez legtöbbször akkor is érződik, ha egy szót sem értünk a sokszor elég sötét, cinikus szövegekből. Érdekes egyébként, hogy itt még sokszor Matt Skiba hangja a rekedtebb (lásd a záró Blue in the Face-t), míg később az lett a leosztás, hogy ő lett a tiszta hangú énekes, a basszgitáros Dan Adriano pedig a rekedt hang. Mindenesetre jót tesz a változatosságnak, hogy váltogatják a főénekest, mert az tény, hogy nem nagyon lép ki a három-négyakkordos pop-punk képzeletbeli keretei közül az album. A mai számhallgatást a belekóstolóknak mindenképp szöveggel együtt ajánlom (de csak ha bírják a vért…).

Ha csak egy számra van időd: This Could Be Love

Lepa

Lehet, hogy páran úgy érzik, kicsit sok skatepunk van a listánkon. És bár azzal egyetértek, hogy sok, de sose lehet „túl” sok. Mindenesetre élő album nem nagyon volt/lesz köztük, leszámítva ezt, ami egy csodás koncertfelvétel a No Use fénykorából (az ezredfordulóról). Egy-két szám azért ráfért volna az ezt követő Hard Rock Bottom albumról, de hát ne legyünk telhetetlenek: a setlist így is slágerparádé, az Invincible, a Coming Too Close, a Chasing Rainbows és az On the Outside kezdő négyese gyakorlatilag tökéletes képet fest a zenekar erősségeiről: zúznak, de nagyon slágeresek és dallamosak mellette, az On the Outside ráadásul női vokállal megtámogatva szakítja le a fejünket, és szerintem jobban sikerült, mint az albumverzió (főleg, hogy nem elhalkulással ér véget, hanem szólóval). Amúgy a figyelmes olvasó-hallgatók észrevehették, hogy tegnap 4 számot is hallhattunk ezek közül, csak azokat az énekes-gitáros Tonly Sly akusztikus, csendes-ülős átdolgozásában. Aki szereti az energikus pankkoncerteket, annak ez kötelező felvétel, a hangzás és a hangulat is tökéletes, a zenekar meg hihetetlenül pontos annak ellenére, hogy a számok nagy részében hipergyors dobolás szolgáltatja az alapot a fülbemászó (de a zenekarhoz hűen sokszor elég szomorkás, mollos hangvételű) dallamokhoz.

Ha csak egy számra van időd: On the Outside

Dönci

Az élő felvételek mindig varázslatosak. Főleg, mert a zenekar is külön próbál kitenni magáért, és ha közlik a közönséggel, hogy felveszik, ők is igyekeznek mindent megtenni a jó felvétel érdekében. És akkor az intrót le is tudtuk. :) De hogy biztos legyen a zenekar a dolgában, a későn jövők kedvéért a harmadik szám után is elismétlik ezt. Az Invincible tökéletes nyitány. Tökös, dallamos, kemény, slágeres: vagyis minden benne van, ami a a zenekar védjegye. Gyakorlatilag slágerparádét kapunk, hiszen egymást követik a pár akkordos 2-3 percesek. A vokálok pedig olyan csodálatosak (pl. On the Outside; Room 19), hogy nehéz lesz nem rákapni a számok ízére. A Redemption Song pedig (ha jól számolom) harmadszor szerepel a listánkon különböző előadóktól különböző formában. A teljes albumot azoknak ajánlanám, akik úgy bírják ezt a stílust, mint mi. A többieknek meg szóljon az Invincible.

Ha csak egy számra van időd: Invincible