Dönci

Érdekes, mennyire elöl van ez a lemez a korabeli kritikákhoz képest. A Two of Us tök jó nyitány, kicsit mintha visszamentek volna az egyszerűbb hangszerelés irányába. Az Across the Universe az egyik legzseniálisabb dala a zenekarnak. Elképesztően hangulatos. Az I Me Mine pedig talán a kedvenc Harrison-dalom. A címadó pedig nem véletlenül gigasláger. Az I've Got a Feeling szövege meg nagyon király szerintem. A The Long and Winding Road pedig szintén a zsenialitás határát súrolja. Felülről. A Get Back szintén óriási a végén. Valójában szerintem ez ma erős hetes lesz, de máskor simán érné a nyolcast.

B+ (7)

Proud Owner Achievement

Lepa

Úgy tartják, talán ez az egyetlen Beatles-album, ami nem alapvető fontosságú. Persze ezzel lehet vitázni – hiszen erre a listára is rákerült. Tény, hogy kevésbé üt, mint a többi, én se raktam volna rá a saját 500-as listámra szerintem. Az Across the Universe és a Let It Be azért király számok, utóbbit annak ellenére nagyon szeretem, hogy az egyik legelcsépeltebb slágerük. A kb. 15-16 éves, éppen mutáló Czutor Zoltán kazettára felvett előadásában ismertem meg először. Az I've Got a Feeling is jó hangulatú (mondhatni: fílinges, szó szerint). A The Long and Winding Road ezen a lemezen kiemelkedik, de amúgy nem csúcskategóriás. A For Your Blue hülye hangulata most bejön, de nem maradandó alkotás az se. A Get Back viszont az egyik legnagyobb sláger megint. A pár kiemelkedő szám miatt meg kell adnom a nyolcast, de azért gyenge lábakon áll.

A- (8)

Lepa

Egy újabb alapvető klasszikus, amit nem ismerek még elejétől végéig. Az intró nem rossz, a Thin Ice még jobb. Az Another Brick... pedig híres dallamokat tartalmaz, jó szám az is. Aztán átmegy egy másik számba, végül visszatér a 2. résszel, amit mindenki ismer. Ennek ellenére nem értem a sikerét, valamiért nem szeretem. A Mother egy egyszerűbb, szinte egygitáros nóta, nekem tetszik, mások unalmasnak tarthatják. Az első lemez második fele már nem annyira fog meg, bár a Goodbye Cruel World szép zárás. Nézzük a második lemezt! A zenei alapmotívum (a „we don't need no education” soré) jó sokszor visszatért már, most éppen a Hey You-ban, egyébként jó szám ez is. Az Is There Anybody Out There megint szép. Amúgy kezdem érteni, miért mondják, hogy ez az album hatott a NOFX-re (Fat Mike is bevallottan szereti), és leginkább a Decline c. számukra. Vannak a Queenre emlékeztető dolgok is, pl. a Run Like Hell hasonlóan kacsintgat a diszkó felé. A The Trial pedig mintha egy musicalből lenne kivágva és beillesztve. Sajna nem tetszik. A végén az Outside the Wall inkább már csak levezetés, de aranyos. Összességében nagyon vegyesek az érzéseim: a jó számok kiemelkedően jók, de van jó pár, ami nem fog meg.

A- (8)

Dönci

Elnézve a dalhosszokat, itt nem lesznek 11 perces elszállások. Amúgy máig nagy hiányosságomnak tartom, hogy ezt a lemezt sem hallottam még soha, és a filmet sem láttam. (Ha eddig nem sikerült, most elvesztettük a 3 követőnket. :D)* Arra meg csak pár éve világítottak rá számomra, hogy a „we don't need no education” ugye nyelvtanilag helytelen kifejezés, és ez is egy költői játék. Hiába, sok pótolnivalóm volt/van. :D Jé, a Mother c. dalt is ismerem. Sőt, a Goodbye Blue Sky is ismerős. Egyébként tök jól egybefolynak a dalok. Nagyon jó kis ívet kerítettek neki. Ugyanakkor a korábban tőlük hallott lemezek szerintem zeneileg előremutatóbbak voltak. A One of My Turns első két perce szerintem zseniális, de érdekes, hogy a beindulástól nem tetszik. A Goodbye Cruel World is hatalmas. Úgy látszik, az elköszönős számok elég jól sikerültek nekik ezen a lemezen. A Hey You is eléggé király (és nem csak a Brick in the Wall-motívum miatt). A Nobody Home is tetszik. Igazából a 2. lemez eddig jobban bejön, mint az első. A Bring the Boys Back Home operás betétje is nagyszerű. A Run Like Hell nem tetszik, semmit nem érzek benne, amit a cím sugallna. Enerváltnak hat inkább. Lehetséges egyébként, hogy a filmmel együtt kell ezt hallgatni, sőt, az is lehet, hogy csak az elvárásaim nőttek meg a lemezzel kapcsolatban, mert mindenki isteníti a filmet, mindenesetre ma nálam hét pontot ért a produkció.

B+ (7)

* A hallgatás óta már 4 követőnk van. Ezúton is köszönjük nekik a figyelmet. ;)

Dönci

A címadó az elején nem véletlenül híres. Nagyon király ballada: ütős szöveg, jó dallamvezetés. A Dark as the Dungeon is nagyon jó, és vicces a beleröhögés. :) Aztán a köztes konferensszal megfejeli. :D Az I Still Miss Someone is fergeteges. Eddig egyértelműen Johnny Cash a country egyik legfényesebb csillaga. Ilyen szempontból Dylan előtt van számomra. A Cocaine Blues is zseniális. Azta, a 25 Minutes to Go szövege is mennyire ütős. Jól kiválogatta a dalokat a börtönben. Ha ilyen marad a lemez, beruházok rá előbb-utóbb. Az Orange Blossom Special harmonikája zseniális. Mivel úgysem tudok már dicsérő jelzőket, csak annyit írok, hogy a The Long Black Veil röhögése ismét nagyszerű. A vízkérés és a minőség bírálása is hatalmas. Nagyon értett a közönséghez ez a fószer. A The Wall is iszonyatosan kemény. Két számmal a vége előtt 10 ponton áll a lemez. Meglepődnék, ha nem ez lenne a végítéletem. Elég durvák amúgy a bejelentések közben és a végén. Egy pillanatra sem feledhető, hol van az előadó. Kőkemény 10-es.

A+ (10)

Pedálember Achievement

Lepa

A legkirályabb albumkezdés: „Hello, I'm Johnny Cash” – és hatalmas ováció. Magyarországon nincs nagy hagyománya a börtönkoncerteknek, Amerikában biztos több van, a listán is volt már egy ilyen album. Azért megnéznék egy System of a Down- vagy akár Justin Bieber-börtönkoncertet (utóbbit nem végig). Szuper hangulata van az összes számnak, a 25 Minutes to Go talán a legjobb az első ötből. Hallatszik a beleélés, láthatólag nagyon élvezi a koncertet, és ez sokat számít (nagyot dob az egyszerűbb kantrinótákon is). Jó sokszor el is röhögi magát számok közben, nem mindig értem, miért – a szövegen? A Jacksonban aztán jól jön a női énekhang, kicsit feldobja a koncertet zeneileg, bár addig sincs nagyon gond. A rövidebb számok, mint az I Got Stripes, ütősebbek, de volt pár jó ballada is, illetve az Orange Blossom Special harmonikázása is jó volt. A Greystone Chapel tökéletes zárás, és ez is pont az adott börtönről szól. Jó kis koncert lehetett ez. A végén nem teljesen értem, mi történik, meg ki mit mond a mikrofonba, de majd utánaolvasok. Zenetörténeti eseménynek tűnik ez az albumfelvétel. Az értékelés kizárólag a zenére jár.

A- (8)

Lepa

Ezek szerint nemcsak Elvis járt Memphisben. Érdekes, nem szeretem alapjában véve az ilyen női szólópopzenét, de ez a Dusty valamiért tetszik. (Amúgy miért az a neve valakinek, hogy „poros”?) A So Much Love pl. szép szám. A Son of a Preacher Man meg híres. Az I Don't Wanna Hear It Anymore is ismerős, amúgy elmegy-kategóriás. A Windmills és a Land of Make Believe is jó (utóbbi kifejezést a Green Day is felhasználta sokkal később). Jók a jazzes és a keleties motívumok is ebben a számban. A vége felé megint lankad a figyelmem, kicsit vegyesek a benyomásaim, de rossz albumnak nem nevezném.

B+ (7)

Dönci

A Just a Little Lovin' tetszik, aranyos kis kezdés. A So Much Love is jólesik most (bár tematikájában, hangulatában, tempójában és zeneiségében egyáltalán nem különbözik az elsőtől). A Son of a Preacher Mant pedig legalább a Ponyvaregény óta mindenki ismeri. A Don't Forget about Me és a Breakfast in Bed is jófélék. A The Windmills of Your Mind talán az egyik legerősebb darab. Igazából a lemez nagyjából bármelyik dala elférne részemről egy James Bond-filmben. A No Easy Way Down az első uncsi darab. Furán zár a lemez az elhalkulással. De összességében kellemes volt, erős hetes lesz.

B+ (7)

Pedálgyerek Achievement (Son of a Preacher Man, Breakfast in Bed, The Windmills of Your Mind)

Dönci

A You Are the Sunshine of My Life mindjárt ismerősen cseng. Ugyanakkor nem tetszik. Túl popos. A Maybe Your Baby egyből jobb. A You and I tök nyálparádé, a Tuesday Heartbreak szintén. Elég szomorú, hogy eddig az a szám jött csak be, amelyet nem a borítón lévő előadó énekelt fel.* A You've Got It Bad Girl szintén kellőképpen repetitív, és zavaróan sokat refréneznek benne. Elég szörnyűre sikerült. Nem akarom elhinni, hogy ez a lemez befért a top 100-ba. Ja, értem, nyilván a Superstition húzta fel. Az tényleg eléggé király nóta. Bár most jövök rá, hogy még sosem hallgattam végig, és így egy perccel hosszabb, mint kéne. A Big Brother tradicionális vonulata tetszik. A Blame It on the Sun és a Lookin' for Another Pure Love szintén nyáltenger. Hihetetlen ez a lemez. Hogy került a 90. helyre? Az utolsó szám közepesről indult, de túl hosszú lett. Hát, sajnos a jó számok miatt sem tudom leplezni, mennyire nem jött be a többi.

C+ (4)

Lepa

Az első híres, a második viszont jobb. Egész mondern hangzású ez a Maybe Your Baby, nem zavar a hossza sem. Nem számítottam ilyen progresszív számra egy 72-es Wonder-albumon. A You and I is ismerős. A szokásos soulnál sokkal változatosabb nóták következnek utána, de azért annyira nem ragadtatnak el. Talán a Big Brother furcsa hangulata az, ami még elsőre megfog a lemezen. A Lookin' For Another Pure Love dallamvezetése időként az Ebony & Ivory c. számot idézi. Az utolsó szám elég átlagos. Összességében nem volt rossz album, nem számítottam ilyen jóra, de korszakalkotónak azért nem tartom.

B+ (7)

* Utánajártam. De. Elég durva. Ezért szívem szerint egy ponttal jobbat adnék, de már mindegy.

Lepa

Vissza a dupla albumokhoz… az első, 11 perces nóta egyből annyi stílust kever, mint egy jobbféle Queen-dal. Elég jó, nem is tudtam, hogy Eltont tudnám élvezni. A Candle in the Wind rádöbbent arra, hogy ez eredetileg nem is Diana hercegnőnek íródott, ahogy hittem. Utánajártam: Marylin Monroe-nak. Érdekes újrahasznosítási technika, nem kell minden halottnak új szám. Amúgy kicsit nyálasnak tartom ezt a dalt. Utána sokáig semmi, a This Song Has No Title viszont tetszik. A Grey Seal könnyedsége és a Jamaica Jerk-Off reggae-je se rossz. Nem is tudtam, hogy ebben a stílusban is kipróbálta magát. Utána a 2. lemez Dirty Little Girl c. számáig kell várni valami jóra. A Your Sister Can't Twist jó vidám, táncolós dal, az is bejön. A Saturday Night's Alrightot meg ismerem, csak nem tudom, ebben a verzióban-e, vagy másban, vagy mindkettőben. A vége felé lévő számok se rosszak, élvezhető volt az album végig, csak kicsit hosszú.

B+ (7)

Dönci

Elton John talán leghíresebb lemeze, ismét hiánypótló hallgatás. Az első, monumentális 11 perces Funeral for a Friend/Love Lies Bleeding hihetetlenül intenzív és jó nyitány. A Candle in the Windet hallottuk korábban egy válogatáson. Nem emlékszem, akkor mit írtam, és lusta vagyok megnézni, de most működik. A Bennie and the Jets is ugyanazon a lemezen volt korábban. Egészen jó, bólogatós darab. A korábban szintén hallott címadó is eléggé erős. A Grey Seal is nagyon király. A Jamaica Jerk-Off is nagyon hangulatos. Eddig teljesen jó ez a lemez. Az I've Seen That Movie Too jól zárja az első lemezt, a vonósok csodálatosak. Eddig 10 pont. A Sweet Painted Lady lassan nyit, viszont a harmonika (ha jól hallom) óriási a háttérben. A Danny Bailey a shotgunos bedobolással egyből megvesz. A Dirty Little Girl viszont uncsi. Az All the Girls Love Alice beindulása a végén tetszik, de az eleje nem volt jó. Sajnos a második lemez nem olyan erős, mint az első volt. A Roy Rogers viszont eléggé frankó. A Social Disease countryja is hagy kívánnivalót maga után. Viszont a fúvósszóló azért eléggé király volt, el kell ismerni. Eddig a 2. lemez csak jóindulatú hetes. A Harmony elég jó a végén. Az első lemez miatt kap egy nyolcast.

A- (8)

Dönci

A That'll Be the Day és a Peggy Sue tök kellemes. A Words of Love pedig mindenki számára ismerős, az tuti, az Everydayről pedig a Nagy hal című film ugrik be nyilván, ami pedig az egyik legjobb film a világon, tehát kellemes érzet társul hozzá. :) A Not Fade Away is bejön. Bár hasonlóak a dalok, az a jó ebben a stílusban, hogy ha valamelyik nem tetszik, 2 perc múlva úgyis véget ér. :) A Listen to Me és a Heartbeat annyira nem fekszik most. Sőt, a Think It Over sem. Ez már 3 gyenge egyhuzamban. Hm, az It Doesn't Matter Anymore swingje sem annyira működik nálam. Kíváncsi vagyok, ezek vajon egy korszakból valók-e. Azért ez így már 8 perc rosszaság... A Raining in My Heart viszont eléggé ügyes lett. Utána egy pár dal elmúlik a semmibe. A Bo Diddley megint jó. A végén a Wishing nyálas. Nehéz helyzetben vagyok, 6 és 7 pont között mozog az anyag valahol. Az eleje erős hetesről indult, de a végére azért unalmas is egy picit. Legyen hatos, mert magamtól kb. 3 dalt hallgatnék ebből a 20-ból.

B (6)

Rolling Stone Hater Achievement

Lepa

Végre egy szimpla album – és nem is hosszú a számok száma ellenére. A That'll Be the Day és a Peggy Sue kettőse igazán jó kezdés. Az Everyday is tipikus old school r&r sláger. Mai füllel kicsit erőtlenek és lassúak ezek a számok, de akkoriban ez volt az őrült zene. Hát, nagyot fordult a világ. Az Oh Boy híres sláger. Nem emlékszem, kinek a király feldolgozásában ismerem még. A Heartbeat is király. A Think It Over a maga 1:48-as játékidejével már szinte punk, amúgy meg a Beach Boys egyértelmű előfutára. Szeretem ezt a stílust, mert a gyengébb számok is hamar véget érnek. A Rave Ont megint kiemelném. A Raining in My Heartot is ismerem valahonnan,  kicsit karácsonyias a hangszerelése, a szöveg meg inkább őszies. :) A Peggy Sue Got Married (szeretem a más számcímekre utaló számcímeket) és a Bo Diddley se rossz. A dalok korára és úttörő jellegére való tekintettel egy kicsit fölfelé kerekítek.

A- (8)

Lepa

Három nap alatt a 3. dupla album. Jöhetne már valami punklemez. Ehelyett egy dögunalmas kezdésű funky diszkót kapok. A Play in the Sunhsine egy fokkal jobb már. Egészen őrült a hangulata. A Housquake pedig már hip-hop. Hát, furán indít. Aztán beunalmasodik, a Slow Love-ig nem találok értékelhető darabot. Az első CD-ről ennyit lehet megemlíteni. A második lemezt kezdő U Got the Look tipikus Prince, ami általában nem jó jel, de ez most valamiért mégis tetszik, jól egyben van. Az I Could Never Take... viszont egy kicsit más, mint a többi, és ez jó. Belehoz pop-rock elemeket is a szokásos funkos, diszkós dolgok mellé. A vége felé kicsit unom az albumot, de most nem zavart egyik szám sem annyira, és Prince nyivákoló hangjával is megbékéltem (pedig az azért nem semmi, amit az Adore-ban levág).

B (6)

Prince Little Expert Achievement; Virgin Listener Achievement

Dönci

Az első (címadó) elég jó kis chill-out. A Play in the Sunshine hirtelen váltás, de nem is rossz. A Housequake megint tök más hangulat. Viszont annak ellenére tetszik, hogy funkys-diszkós egyveleg. Az It is tetszik, és közben a Dorothy Parker se volt rossz. Vagy nagyon jó a kedvem, vagy ez tényleg sokkal jobb az eddig hallgatott Prince-lemezeknél. A Forever in My Life is jóféle ballada. A U Got the Look viszont azért elég idegesítő. Na, ez durva, a 2. lemezen egy dal sem tetszett még. Az I Could Never Take the Place of Your Man az első, ami bejön onnan. A The Cross is tökre rendben van, olyannyira, hogy eddig a legjobb dal ezen az albumon. Na, hát egy gyenge kezdés után azért erősen visszaesett. Pedig reménykedtem...

B (6)

Prince Little Expert Achievement; Virgin Listener Achievement

Dönci

Na, legalább majd érdemben is meg tudom ítélni Tom Hiddleston alakítását az I Saw the Lightban, amikor megnézem, hiszen legalább 40 dalt ismerni fogok Hanktől. :) A Move It on Over hangulatos egyébként. A Lovesick Blues is bejön. Sőt, a Wedding Bells is tetszik. Ezek szerint ma rá vagyok állva a countryra. A Mind Your Own Business is működik nálam. :) Az esetenkénti jódlizás meglepő, de valahogy nem érzem zavarónak. Jé, a Hey, Good Lookin' ezen a lemezen is rajta van. :) A Ramblin' Manben is van valami sötét, egészen jó lesz a dal tőle. Az I Saw the Lightot meg imádom. Jó, hogy azzal zár a lemez. Összefoglalva: hasonló stílusú, hosszúságú, témájú dalok összessége, mégis tökre vállalható. Ugyanakkor 6 pontnál többet talán nem ér akkor sem, ha volt néhány egészen zseniális darab is.

B (6)

Similar Taste Achievement

Lepa

Újabb dupla CD. Nem olyan rossz ez, pedig nem a folkosabb, hanem a countrysabb vonalat képviseli. Jók a jódlis hajlítások pl. a Lovesick Blues c. nótában. A Mind Your Own Business is aranyos, bár kiemelkedőnek azért nevezném – eléggé hasonlóak ezek a dalok. Az I'm So Lonesome I Could Cry-t már ismertem, a Me First and the Gimme Gimmes dolgozta fel elég királyul. Amúgy az eredeti se rossz, erre is az „aranyos” jelző illik legjobban. A Long Gone Lonesome Bluesban is király a jódlizás. A Nobody's Lonesome For Me szövege tipikusan csajhiányos-kesergős, a műfaj gyöngyszeme. Howlin' at the Moon: hát, ilyen címmel a Ramones csinált jobbat. A második lemezbe már kevesebb kedvvel vágok bele. A Baby, We're Really In Love az első, ami valamilyen szinten bejön. A Honky Tonk Bluest szerintem már hallottam, aranyos szám az is. A Settin' the Woods on Fire is jó. A Kaw-Liga teljesen más, mint a többi, végre egy kis változatosságot visz a sok countryba – az első egy percében, aztán elcountrysodik... Az I Saw the Light hangulatos zárás ennek a maratoni gyűjteménynek. Bár lehetett volna rövidebb (persze nem ezzel a címmel), a hatos kategóriába belefér.

B (6)

Similar Taste Achievement

Lepa

Na, ilyen se volt még: két CD, abból az elsőn összesen 2 szám (47 percben)… A címadó 27 perces szám kicsit elvontabb, mint az első 20 perces, de mindkettő eléggé szabadon szárnyal, nem sok ritmusbeli vagy dallambeli korlátot tart be. A John McLaughlin olyan rövid volt (4:28), hogy észre se vettem. Hát igen, a jazzbe azért bele lehet feledkezni, főleg, ha ennyire egybefolynak a számok. Amúgy nagyon kellemes végig, nem is uncsi, hangulatos is, meg virtuóz. Megkap egy nyolcast, mert tudnám sűrűn hallgatni, csak nem nagyon jut eszembe.

A- (8)

Virgin Listener Achievement

Dönci

Egy kis jazz ismét: 6 szám, másfél óra. Eléggé free-jazznek hangzik. Nem hiszem, hogy kottából dolgoztak. :) A címadások természetesen megint érthetetlenek. De nyilván valahogy jelölni kell, hogy kb. mit játszanak a koncerteken. Hűha, a címadó dal néhol azért elég hallgatót próbáló. Eddig a Spanish Key tetszik a legjobban. Hát, ez azért eléggé próbálta a füleimet. 5 pontot kap.

B- (5)

Virgin Listener Achievement