Dönci

Yonderboi mindig abban volt a legjobb, hogy olyan trip hop és chillout zenéket írjon, amikbe belerejt samplereket (vagy feldolgozásszeleteket) akár az '50-es évekből is. Itt is van minden a The Doorstól Billie Holidayig, ami csak kell. Remekbe szabott kis korong ez, az elektronikus zene legjavából.

Ha csak egy számra van időd: All We Go to Hell

Lepa

Nem is olyan rég volt szó Yonderboi-ról, most az eggyel korábbi, második albuma van terítéken. Nagyon nagy különbség nincs: elektronikus alapok élő hangszerekkel felspékelve, többnyire inkább lazulós, mintsem táncolós tempók és ritmusok, valamint kicsit elvont, túlvilági dallamok és témák. Az All We Go to Hell gyerekkórussal fűszerezett mélázása rögtön mutatja, hogy nem tucatzenéről van szó. Hosszú vonatutakhoz tudom ajánlani ezt az albumot, vagy drónfelvételekből készített klipekhez háttérzenének. Ne kérdezzétek, miért, egyszerűen csak ezt az érzést adja.

Ha csak egy számra van időd: People Always Talk About the Weather

Lepa

Ennek az albumnak érdekes a története: megjelenésekor széteszedték, de legalábbis csalódottan fogadták a kritikusok – pár év elteltével azonban legtöbbjük ezt visszaszívta, sőt az első album fölé helyezte a Pinkertont minőségben. Szerintem hozza legalább azt a szintet, mint az első Weezer-lemez, „a kék album”. Viszont kicsit lehetett volna jobb a hangzás – befutott zenekarhoz képest még mindig kicsit garázsosan szól a felvétel. Ugyanakkor a – valamiért a lemez közepére tömörülő – slágerek tényleg 120%-osan slágeresek (Why Bother, Across the Sea, The Good Life, El Scorcho, Pink Triangle), de a többi szám is teljesen rendben van, nincs semmi töltelék. A záró Butterfly pedig egyszerre vicces és megható: a legszebb ballada a világon, amit egy pillangó haláláról írtak. Zseniális, kötelezően ismerendő dal, de kiemelt számnak inkább egy reprezentatívabb nótát választok egy csodásan ügyefogyott gitárszólóval a közepén. 

Ha csak egy számra van időd: Pink Triangle

Dönci

1996-ban a Weezer még sokkal nyersebb volt, mint most, de már akkor is megvolt az igényük a power popra és a furcsa dallamokra, amikhez elég jó (értsd: rengetegszer szarkasztikus és vicces) szöveg párosult. A punkból már ekkor is kinőttek szerintem olyan értelemben, hogy táncolható ritmusokat vegyítettek az elmebeteg torzítások mellé, amiket mindig valami nagyon szerethető énekdallammal fűszereztek. Amúgy olyan sok zeneiség van benne, hogy fel sem tűnik a váltások miatt, hogy összesen 34 perc a lemez. Márpedig 34 perc mindenkinek bele kell, hogy férjen.

Ha csak egy számra van időd: The Good Life

Dönci

A post rock egyik legnagyobb tudói úgy értek el világsikert, hogy a saját, nem angol anyanyelvükön énekelnek (ami jelen esetben az izlandi). A zenekarnév meg onnan jött, hogy az egyik tagnak épp megszületett a Sigourney Rose nevű kislánya (bár lehet, hogy a nevét nem így írja). Zeneileg nem egyszerűek: a természet hangjaitól az ipari nyüstölésig minden van, a hegedűvonó a gitáron meg alapnak számít. Néha metal, néha chillout, néha mindegyik egy számon belül. Nehéz meg- és felfogni. Egy biztos, olyan zenei utazásra készüljön a hallgató, amilyet soha nem várt volna.

Ha csak egy számra van időd: Hafsól

Lepa

Björk személyében már volt izlandi szereplője a listánknak, most pedig talán a legismertebb izlandi zenekar duplalemezes koncertfelvételét hallhatjuk. Aki nem ismerné őket, annak úgy jellemezném, hogy körülírhatatlan, túlvilági és éteri hangulatú alternatív / poszt-rock hangulatzene. Szóljon, aki ennél jobb definíciót tud – annyira egyedi és felismerhető a zenéjük, hogy ilyennel kevesek büszkélkedhetnek. Legjobban az „elmélázós” szó jellemzi őket, de ettől és a visszafogott tempóktól függetlenül koncerten is működik a dolog, ahogy a jelen felvétel is mutatja. Tele van jobbnál jobb dalokkal az album, igazi best ofként is felfogható. Nemcsak a kis szigetország, hanem Európa egyik legjobb zenei termékéről beszélünk.

Ha csak egy számra van időd: Við spilum endalaust

Lepa

Ahogy az olvasók már megszokhatták, a mai albumon is van gitár – nem is kevés. De tegnaphoz képest kicsit változatosabb szövegvilág, és talán egy hangyányit befogadhatóbb zeneiség jellemzi az Incubust: valahogy mindig is tudtak egyszerre kemények és slágeresek lenni. Némely dalok (I Miss You; Drive) akár rádióslágernek is nevezhetők, és nélkülözik a torzított gitárhangzást. Más nótákban viszont azért keményen odacsapnak, hogy ne felejtsük el, kikkel is állunk szemben. Éppen emiatt a kettősség miatt jó szívvel merem ajánlani azoknak is, akik már túl vannak a fejrázós korszakukon, de a „sima” popot nem szeretik, kell nekik a klasszikus rockos hangszerelés (megjegyzem, effektekkel kiegészítve).

Ha csak egy számra van időd: Stellar

Dönci

Az Incubust a Korn és a Deftones tanítványaiként szokták emlegetni (pedig nagyjából egyszerre indultak), és mindig másodvonalasként. Az egy dolog, hogy Brandon hangja nem olyan karakteres, mint Jonathané vagy Chinóé, de ettől még igenis komoly riffek kaparnak sok dalukban, és nagyon jó zenei megfejtéseik vannak. Ez az 1999-es korong is jól mutatja, hogy túlléptek a „nu-matal” csapásvonalán, és egyrészt tudnak igazi slágereket is írni, másrészt meg az elektronikával elég jó barátságot kötöttek. A Privilege óriási nyitány, amire az indiai hatású Nowhere Fast ráerősít. Azt meg ne felejtsük el, hogy a Drive klipje mennyire óriási (a mai napig). Aki csípi a modern rockzenét, ami az alterral se szégyell vegyülni, hallgassa végig ezt is.

Ha csak egy számra van időd: Privilege 

Dönci

Marilyn Manson és Tyler Bates már korábban megmutatták, mennyire jól tudnak együttműködni, de a The Pale Emperor lemezzel egészen új és nagyszerű vizekre kalandoztak. Az egész albumon egymást váltják a dark country (Killing Strangers), a dark folk, az indusztriális metal (Deep Six), a dark blues (Third Day of a Seven Day Binge) és a dark new wave (The Mephistopholoes of Los Angeles) elemei. A lemez első fele inkább a „könnyebben foggyasztható” dalokat listázza, a második pedig inkább a mélyebb és eggyel talán kegyetlenebb számok sorjáznak. De belekötni egyikbe sem lehet jó szívvel. Aki meg látta a John Wick első részét, nyilván külön értékeli a Killing Strangers című szerzeményt. Ha valaki hallgatott már Mansont korábban, annak mindenképp meglepetés lehet ez a stíluskavalkád (bár a rekedt hang és a sötét hangvétel itt is adott), aki pedig nem, annak jó ismerkedési lehetőség az úriember munkásságával.

Ha csak egy számra van időd: Third Day of a Seven Day Binge

Lepa

A jelen kritika írásakor utolsó előttinek számító MM-album egy kicsit lazább, kevéssé keménykedős arcát mutatja az előadónak. Nem annyira sötét, nem annyira depressszív, nem annyira zúzós – legalábbis a nagy átlagot tekintve. A The Mephistopheles of Los Angeles például egy táncolható, bluesos rocknóta, kicsit más énekhanggal akár valamelyik nagy indiezenekar slágere is lehetne. A szövegek, amennyire érthetőek (elolvasni őket lusta vagyok) továbbra is a régi vonalat képviselik, viszont lehet, hogy kicsit ő is megunta az indusztriális metalt, vagy csak több területen ki akarta próbálni magát. A Worship My Wreck például egészen megsüvegelendő énekteljesítményt tartalmaz a megszokott „nyögve éneklős” stílus mellett. Amúgy a hallgatási statisztikák alapján (is) kicsit top-heavy a lemez: az első öt szám bármelyike több hallgatással rendelkezik, mint a második ötből négy, a Cupid Carries a Gun viszont megmenti az album végét.

Ha csak egy számra van időd: The Mephistopheles of Los Angeles

Lepa

Lovasiék befutását nehéz datálni, mert ők is lépésről lépésre építették fel magukat, mire eljutottak az országos ismertségig – de talán valamikor ezen album megjelenésének évében lehetett már elmondani, hogy az Emese és a Csinibaba-betétdalként a csapból is folyó Kicsit szomorkás… sikere révén már nemcsak az alternatív zenehallgatói réteg ismeri a számaikat. A tényleg nagyon slágeres Emesén kívül ezen az albumon van pár fénypont azért, ilyen például A homlokom hozzád nyomom, Disznók tánca, a „kicsit szomorkás” Zár az égbolt és a záró-címadó nóta. Még kellően kilencvenes és nyers a lemez, de már kellően slágeres és befogadható, szóval azok is bátran csemegézhetnek belőle, akiknek a túl korai vagy túl késői Kispál-albumok nem annyira fekszenek.

Ha csak egy számra van időd: Minden száj nyitva áll

Dönci

Mindig különleges élmény újrahallgatnom ezt a korongot, mert a zenekart úgy ismertem meg, hogy '97-ben megláttam az Emese klipjét a tévében, megvártam, ki ez a zenekar, majd eszembe jutott, hogy van egy nagy Kispál-rajnogó lány a kollégiumban, úgyhogy tőle kölcsönkértem ezt a kazit, átmásoltam vadul, aztán elindultam én is a rajongás útján. (Ja, a borítón a zenekar neve állítólag grafikai okok miatt van rövidítve.) Azóta is közel áll a szívemhez az a lemez. De nem is véletlenül: szépen kidolgozott dalok vannak, Csülök a doboknál teljesen beérett, Lovasi már konkrét dolgokról is írt, ezért a szövegek befogadhatóbbak a korábbiaknál, Dióssy úgy billentyűzik, ahogy nagyon kevesen (elég csak az Emese Mekk mester-szólóját meghallgatni), Kispál gitározása pedig azóta is pótolhatatlan a magyar könnyűzenében. Erős, karakteres és nagyon jól megszólaló számok váltják egymást, sokszor észrevétlenül. Ráadásul vannak olyan megbúvó dalok, amik nem voltak népszerűek koncerten, de annak kellett volna lenniük: Egyedül járok; Kifordult belsők közt. Viszont a Disznók tánca örök érvényű igazsága mellett nem lehet elmennünk, így a választottam az lesz.

Ha csak egy számra van időd: Disznók tánca

Dönci

A Mad Caddies ismét visszatér a legfogósabb ska-punkkal valaha. Ennek a lemeznek (is) minden egyes megmozdulása aranyat ér. A rézfúvós szekció olyan ízesen támaszt nyújt a többi hangszernek, hogy az ember csak kapkodja a fejét, micsoda buliba került. Nagyon nehéz lenne bármit lehagyni erről a lemezről is, mert vannak rajta jó számok és kiemelkedően zseniálisak. Az egyik utóbbiból fogok válogatni egy keményebb vonalast, hogy ellenpontozzam Lepa választottját.

Ha csak egy számra van időd: Silence

Lepa

Ezt a Mad Caddies-albumot már csak az első szám csodás, chilloutos hangulata és a harmadik, mindent vivő sláger, a trombitás-táncikálós skát a zúzással remekül váltogató Villains miatt is érdemes ismerni. De aki újdonságra vágyik tőlük, az megkapja a címadó számban: egy igazi latinos, párban is táncolható nóta két sornyi spanyol szöveggel a refrében a hitelesség végett („nincs szükségem a gazdag életre / veled boldog vagyok”). Illetve a szokásos „kalózos” hangulat rajongói is megkapják a magukét a Leavin’ c. számban. Vidám, energikus és változatos hallgatnivaló az egész album, ne hagyjuk ki az életükből. (Fun fact: a Contraband szövege poénból fordítva van cenzúrázva a szövegkönyvben, azaz a csúnya szavakon kívül minden ki van húzva – mégis elég sok minden benne maradt.)

Ha csak egy számra van időd: Drinking for 11

Lepa

Ez a lemez már csak a címadó Viva la Vida c. nóta miatt is kell, hogy szerepeljen minden idők legjobb lemezei között – konkrétan emlékszem, amikor először hallottam azt a számot a rádióban, és egyből beleszerettem, és azóta is tetszik, pedig valamennyire nyálas, ráadásul szétjátszotta minden lehetséges média. Hiába, aki olyan számot tud írni, aminek a netes hallgatottsága megelőzi a minden karácsonykor milliónyi letöltést begyűjtő All I Want for Christmas Is You-t, az be kell, hogy kerüljön a rock and roll halhatatlanjai közé. Persze a Coldplay és ez a lemez is sokkal több értéket tud felmutatni, mint a címadó szám: egyszerre slágeres és szomorkás, kemény és visszafogott, kidolgozott és egyszerű, a hangzás pedig tökéletesen telt. Talán lehetne több sodró vagy vidám nóta az albumon, de így is lenyűgöző hallgatási élmény.

Ha csak egy számra van időd: Viva la Vida

Dönci

Említettem már, hogy nem értek egyet az olyan kijelentésekkel, hogy XY előadó a szegény ember Z előadója, pedig a Coldplayt gyakran emlegetik a szegény ember U2-jának vagy Radioheadének. Pedig tökre más közönséget céloznak meg. És nem azért, mert mindenképp a popszakma érdekli őket, egyszerűen más zeneiség foglalkoztatja az előadókat. Ha elfelejtjük, hogy van egy gigasláger a lemezen, ami igen csak tartalmazza Joe Satriani If I Could Fly című szerzeményének dallamát, és vesszük a fáradságot, hogy végighallgassuk a korongot, rájövünk, hogy a fülbemászó dalok egészen kísérleti hangszereléssel bírnak sokszor. Az elektronikát vegyítik a klasszikus hangszerekkel, a szövegek pedig sokszor a búskomorságból keresnek kiutat, ellenpontozva a szomorúra hangolt dallamvilágot. Ráadásul jó váltások is vannak, pl. a 42 vagy a Lovers in Japan című felvételekben. Igényes alterpop lemez ez, szóval mindenkinek jó hallgatást hozzá.

Ha csak egy számra van időd: Lovers in Japan/Reign of Love

Dönci

Az AFI jelen lemezének nyitánya kicsit félrevezető. Mert azt várná az ember, hogy a szokásos HC punkot kapja majd, de ahelyett egy csodás konceptlemez alakul ki. Amelyben megvannak a HC punk elemei, de sokkal inkább nyitott a különböző stílusokra, mint a melo-core, az atmoszférikus alternatív vagy a power-pop. Félreértés ne essék, a hangszereké marad továbbra is a főszerep, és hörgések is elő-előkerülnek, de a dalok mégis sokkal nagyobb ívűek (lásd: Bleed Black; Silver and Cold). Ahogy a cím is mutatja, ez a korong arra hivatott, hogy a bánatot, a szenvedést kiénekeljük vele magunkból. És arra tökéletes, mert egy musical is felfűzhető lenne erre a dalcsokorra. Ha annyian hallgatták volna, mint az American Idiotot egy évvel később, lehet, hogy ez is megihleti a Broadwayt.

Ha csak egy számra van időd: Death of Seasons

Lepa

Tegnaphoz hasonlóan ma is sötét a hangulat, és ma is hárombetűs rövidítés a zenekar neve – csak amíg a NIN inkább a teljes nevét, addig az AFI a rövidített nevét használja (amúgy A Fire Inside a „kibontott” változat). Viszont a sötét, borongós dallamvilág sokkal befogadhatóbb és fülbemászóbb módon van tálalva, és a műfaj is más: ez a zenekar punkkal kezdte a pályafutását, ennél a lemeznél pedig éppen keveredtek a kezdeti punk és hardcore hatások a dark new wave, a hard rock, a softcore és a későbbi, kicsit lassabb és visszafogottabb, de még mindig nagyon „dark” emo-core-ral. Szerintem ez a zenekar legkreatívabb (és legjobb) lemeze, mert tökéletes arányban áll minden hatás, és emiatt változatos, mégis nagyon egységes. A külsőségektől tekintsünk el (szörnyen néztek ki ekkoriban), valamint a néha kicsit erőltetettnek ható vér-halál-sötétség tematikától: adjuk át magunkat a csodás refrének (Bleed Black; Silver and Cold; Girl’s Not Grey; This Celluloid Dream) és a sordó lendület varázsának. Egy zseniálisan összerakott „borús pop” album rejtőzik a rockos-zúzós külsőségek mögött. Legnagyobb és legismertebb slágere a Girl’s Not Grey, érdemes ismerni, de talán a Bleed Black arcát be mutatja a zenekarnak.

Ha csak egy számra van időd: Bleed Black

Lepa

A NIN stílusmeghatározása nagyon nehéz, mondhatni embert próbáló feladat, főleg, hogy albumról albumra változik is. Ami viszont az egészet egybekovácsolja, az az elég sötét hangulat: nem nagyon találunk vidámkodást, de még csak lazaságot se a lemezein. Viszont az indusztriális metáltól a new wave-en át a prog-rocking minden van itt, amit kemény hangzású gitárokból és szintiből ki lehet hozni. Az utolsó nóta, a levezetésként is felfogható (és bónuszként gitáros verzióban is meghallgatható) Right Where It Belongs áll hozzám legközelebb hangulatában: az nem annyira kilátástalan, mint inkább csak szomorkás. Aki azonban reprezentatívabb nótát hallgatna a lemezről, annak a nyitó All The Love in the World vagy az egész táncolható The Hand that Feeds való.

Ha csak egy számra van időd: Right Where It Belongs

Dönci

Megint itt van az ember, akivel nem nagyon lehet mit kezdeni, mert minden klasszikus, legendás vagy zseniális lesz, amihez hozzányúl. Egyfajta visszatérő lemez volt ez annak idején, és amennyire egyszerű a borítója, annyira egységes a rajta található zene. Érezhetően fejlődött az elektronika a Pretty Hate Machine óta, és a dalszerkezetek megőrizték a jellemző monoton, mégis gyönyörűen építkező szerkezetüket. A legnagyobb sláger innen a régi időkre emlékeztető The Hand that Feeds lett, viszont a legjobb videó az Onlyé volt (máig az szerintem az együttes munkásságának legerősebb klipje). De talán nem ezek a legjobb dalok mégsem: az All the Love in the World és a You Know What You Are? kettőse elképzelhetetlenül beszippantós nyitány. Az Every Day Is Exactly the Same pedig csak simán frenetikus. A The Collectornál pedig nagyon érződik, hogy Trent sokat hallgatta David Bowie Outside című lemezét. Egy biztos: az elmúlt 20 év egyik legjobb albumáról beszélünk, úgyhogy mindenki adjon neki esélyt.

Ha csak egy számra van időd: You Know What You Are?