Dönci

Kevés rosszat lehet írni az Insomniacról. A Green Day a '90-es években sok nagyon jó lemezt csinált, azonban utána képesek voltak megújulni, és igazi stadionszenzációkká válni. Itt azonban a huszonévesen korán jött sikerek, a frusztráció és persze a drogok által ihletett háromakkordos kétpercesek dominálnak egyértelműen. :) A legnagyobb sláger a Brain Stew (és a vele összefolyt Jaded), de rengeteg említésre érdemes felvétel van. Rögtön a nyitányban az Armatage Shanks, a Stuck with Me, a Geek Stink Breath vagy a zárlatban (az egyik legjobb klippel rendelkező) Walking Contradiction. Ezzel a koronggal is az a helyzet, hogy sokkal több figyelmet érdemel(t volna), mint amelyet akkortájt kapott, hiszen attól, hogy nincs új a nap alatt, a tökéletesen átadott stíluslenyomat mindig dicséretes teljesítmény.

Ha csak egy számra van időd: Walking Contradiction

Lepa

A ma tárgyalt album megjelenése idején kőkemény rajongó voltam, de ma már talán objektívebben tudok hozzáálni. Ettől függetlenül továbbra is közel tökéletesnek tartom, hiszen a Dookie idején kiforrott stílust tovább csiszolta a Green Day: kicsit agresszívebb a hangzás és a zene úgy általában, kicsit kilátástalanabbak a szövegek (az albumcímet és a borítót is a korai gyerekvállalással járó kialvatlanság ihlette). Pörgősebb is lett az anyag: csak 2-3 perces dallamos punknótákat kapunk, nincs semmi kísérletezés, de annyira sallangmentes és egyenes az egész, hogy azt csak megsüvegelni lehet. Kiemelhetném legalább a nóták felét, de inkább a kicsit kevesebb figyelmet kapó Panic Songgal tenném csak ezt meg: egy nagyon szépen felépülő, tökéletes ívvel rendelkező dal. A Dookie világraszóló sikerét nyilván nem tudta megugrani vagy utolérni a zenekar, de ha az a lemez nem lett volna, ez is ütött volna akkorát.

Ha csak egy számra van időd: Panic Song

Lepa

Egy szokatlanul rövid, de ennek megfelelően nagyon összeszedett albumot hallhatunk ma Cohen mestertől. Rögtön az első két nóta, a Slow és az Almost Like the Blues is hozza nemcsak az elvárt, hanem az annál is jobb minőséget. De végig megkapjuk, amit szerethetünk az előadóban: medvés dörmögés ének helyett, női vokálok kompenzációképpen, zeneileg néhol balladisztikus, néhol meg lassúzásra vagy akár táncikálásra alkalmas popnóták finom megszólalásban, na meg persze az értékes, költészetnek is beillő szövegek. A Did I Ever Love You kicsit country-inspirált, ütemes sodrása a lemez egyik legkiemelkedőbb és legemlékezetesebb pontja, de az említett első két nótát se hagyja ki senki.

Ha csak egy számra van időd: Almost Like the Blues

Dönci

Leonard Cohen élete vége felé egyáltalán nem hibázott. Már ami a zenei életművét érinti. Gyakorlatilag egyik tökéletes lemezt jelentette meg a másik után. A Popular Problems (vajon hányan fordítják hibásan népszerű problémáknak?) is egy tökéletes lemez. A jazz, a blues, a country és a folk elemeit vegyítve reszelős szavalással, angyali női vokálokkal és tökéletes költeményekkel átfűzött dalok csokrába veszhet a hallgató. Rengeteg kedvecemet rejti ez a korong: a szexuális felhangokkal tarkított Slow-t, a countrys Did I Ever Love You-t, a True detective második évadának főcímzenéjét, a Nevermindot (amelyben Donna DeLory is beleénekel pár közel-keleti dallamot), a szívet melengető My, Oh My-t vagy a Hallelujah-ra is visszautaló You Got Me Singinget. De gyakorlatilag bármelyik dalt kiemelhetném, hiszen ahogy írtam, a lemez hibátlan, bárki válogasson kedvére, aki nem ér 36 percet szentelni ennek a csodának.

Ha csak egy számra van időd: You Got Me Singing 

Dönci

Aki a zenekarnév alapján valami vicces ska-punk zenekarra asszociál, az nem teszi jól. Itt ugyanis egy elszállós akusztikus darab után jön a legjobb powerpop, amit csak kívánhat magának bárki. Kicsit post-rock, kicsit indie, de mindegyikből a fülbemászó, dallamos világot ragadva meg. A csilingelő gitároktól (Blonde on Blonde) a bólogatós dallamvezetésig (Inside of Love) van itt minden. Koncerten nem tudom, mennyire működőképes, de élőben csalódtam már kellemesen lassabb dalokban is. A leginkább slágeres megmozdulás szerintem a Hi-speed Soul: azt a Death Cab for Cutie is bátran megirigyelhetné. A refrén énekdallama egészen kiváló, a verzék pörgősek, a kiállás meg pont akkor jön, amikor kell. A számomra legjobb darab viszont egyértelműen a Kilian's Red, ami a Mogwait vagy a The Cure-t is megszégyenítő mélységekkel bír. Szóval aki szereti a hangszeres, általában lassabb zenét, az imádni fogja ezt a korongot, főleg mert az utolsó két szám annyira jó, hogy kevés zenekar tud így zárni.

Ha csak egy számra van időd: Kilian's Red

Lepa

A „csendes indie” (tudom, hogy nincs ilyen műfaj) királyait tisztelhetjük a mai zenekar személyében, bár a grunge felől jutottak el idáig a harmadik albumra. Viszont utána meg is maradtak ennél a stílusnál, tehát ez az első igazán „nadás” Nada-album. Bámulatos dallamvezetések, egy szolid, érzékeny és néha magas fejhangokig merészkedő énekhang és személyes hangvételű szövegek jellemzik őket. Vannak kifejezetten visszafogott dalok (Blizzard of ’77) és kicsit pörgősebb nóták is a lemezen, de abszolút családbarát hallgatnivaló akár kocsiba is – hangulatos és igényes amerikai indie a legjavából. Az egyik csúcspont a csilingelő, mélabús Blonde on Blonde, ami szerintem világsláger lenne, ha valami ismert popsztár írta volna. A másik csúcspont pedig egyértelműen a rögtön utána következő Inside of Love, a maga egyszerű, de mégis nagyon megható szövegével különösen üt („szeretném megtudni, milyen a szerelem belsejében, nem tudok bejutni”; „Annyira jól ismerem az utolsó oldalt, hogy nem tudom elolvasni az elsőt”). Ezt a két számot legalább illik ismerni a zenekartól, de albumszinten még jobban el lehet mélyedni az álataluk közvetített érzésekben.

Ha csak egy számra van időd: Inside of Love

Lepa

A Hiperkarma második albuma van ma terítéken, ami nagyon viccesen kezdődik, ugyanis a kifejezetten a szövegeiről ismert és szerintem főleg azoknak köszönhetően népszerű zenekar egy halandzsaszámmal indít (Padaba). Utána azért kapunk „rendes” szövegű nótákat: rögtön a címadó visszatér a ’karmától megszokott mederbe: hadarás felsőfokon, elvont, de mégis értelmezhető szövegek, viszont nagyon oda kell rájuk figyelni, ha ki akarjuk hámozni a jelentésüket. Mindenesetre érdemes: hiphop-MC-ket megszényenítő képességekkel darálja ezeket a nyelvtörőnek is beillő sorokat Bérczesi Robi. De ne menjünk el amellett sem, hogy a zene is teljesen élvezhető és hangulatos, ha nem is annyira egyedi, mint a szövegvilág: táncolható, átérezhető és igényes. Ha valaki nem ismerné a zenekart, sürgősen pótolja – kezdheti ezzel a lemezzel, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy még vissza fognak térni a srácok a blogunkon. Meg azzal sem talán, hogy a bónusz remix nem tetszik.

Ha csak egy számra van időd: Amondó

Dönci

Emlékszem, 2002-ben volt egy szegedi koncert, ahol Bérczesi Robiék már eljátszották a címadó számot meg még párat, és úgy lett vége a koncertnek, hogy azt ígérte, jön az új lemez ősszel. 2002 őszétől ezért hetente jártam egy bizonyos lemezboltba, és kérdezgettem, van-e új Hiperkarma. Egy év múlva lett is. Akkor már csillogó szemmel vártak a boltban. :) Elég zseniális darab. A párbeszédes szövegek nehezen és többféleképp értelmezhetők, mégis ez adja meg az ízét. Különben is: „akik az értelmét keresik, mind élni felejtenek”. Nagyon nehéz lesz egyet választanom, mert gyakorlatilag hibátlan a korong (a bónuszt nem számítva). A legnagyobb kedvencem a szinte soha nem játszott zárlat, a Vétó, de vétek lenne nem ismerni az Amondót, a Feketepétert vagy a Mitévő?-t, szóval ezeket erősen ajánlom annak is, aki nem bírja a magyar gitáraltert. (Egy zárójeles kitérő: szintén Bérczesi hívta fel az egyik koncerten arra a figyelmem, hogy sokféle játék van, de csak kevés olyan, amelyikben nincs győztes, csak egy vesztes. Ilyen pl. a Fekete Péter.)

Ha csak egy számra van időd: Vétó

Dönci

A Sublime egy legendás zenekar. És akkor mindenki felkapja a fejét, aki még nem hallott róluk, hogy de hát hogy gondolom ezt? És persze lehet bővíteni a mondatot: legendás történetű (az énekesük meghalt heroin-túladagolásban) és legendás az alternatív zene kedvelői körében (hiszen ez a lemezük alapozta meg a sikerüket). Vannak itt feldolgozások (vagy samplerek) bőséggel, a reggae és a ska között egyensúlyoz. Az attitűd viszont egyértelműen punk, pedig zeneileg inkább a chilloutra hajaz sokszor. Rengeteg stílust kevernek, a végeredmény mégsem katyvasz. A mai napra pedig az „I'm hornier than Ron Jeremy” sor viccessége miatt választom a Caress Me Downt.

Ha csak egy számra van időd: Caress Me Down

Lepa

A Sublime egy olyan zenekar, amely az USA-ban hatalmas népszerűségnek örvend(ett), Európában pedig sokkal kevesebben ismerik. Ez részben annak tudható be, hogy nem koncerteztek soha errefelé (az eredeti felállásban), másrészt annak, hogy tipikusan amerikai a zenéjük (erről később), harmadrészt pedig annak, hogy a karrierjük csúcsán (nem sokkal e lemez elkészülte után, de a megjelenése előtt) egy szerencsétlen túladagolás következtében meghalt az énekes Brad Nowell. Viszont a jelen album népszerűsége nem fogható rá a frontember halálára: tényleg a legjobb és legsokrétűbb kiadványuk, tele hatalmas slágerekkel (What I Got, April 22, Pawn Shop, Garden Grove, Caress Me Down, na meg persze a zseniális Santeria). A stílus a reggae, dub és ska tengelye köré felépíthető műfajok egyvelege: van itt hip-hop, punk és funk, valamint mindenféle elektronikus effektekkel megtámogatott, DJ-s diszkózás. Nehéz körülírni, kicsit mindenben kipróbálták magukat, ami a klasszikus gitárzenekar + sampler felállásból kihozható, és az egészet Nowell kiváló énekteljesítménye tereli egy kalap alá. A kedves olvasók tegyenek róla, hogy Európában se legyen annyira ismeretlen ez a banda. Sublime with Rome néven egyébként még mindig aktívak, de ez már korántsem ugyanaz.

Ha csak egy számra van időd: Santeria

Lepa

Ez az élő album tökéletes összképet nyújt arról, hogy mit lehet szeretni a Muse-ban: ahogy minden jól sikerült koncertfelvétel, ez is igazi best ofként is felfogható, hiszen a hangminőség közelíti a stúdióalbumoktól megszokottat, minden tökéletesen hallatszik, és még a közönség ovációja (vagy együtténeklése, lásd: Time Is Running Out) is átjön. Nagy kedvencem az Invincible c. szám, de azt majd az adott albumnál is ki fogom emelni, így azoknak, akiknek valamiért nincs bő egy órájuk a koncert végighallgatására (előre is sajnálom őket), a másik olyan dalt ajánlom, amelynek minden másodperce aranyat ér: kidolgozott, slágeres, kellőképpen zúzós és művészi is egyben. De ez szinte az összes dalra elmondható.

Ha csak egy számra van időd: Butterflies and Hurricanes

Dönci

A Muse az a zenekar, akik valahonnan a nagyon alternatívból törtek fel a nagyon mainstreambe úgy, hogy igazából sosem volt érezhető az, hogy ne azt csinálnák, amit szeretnének. A népszerűségük ekkor is egy mérföldkőhöz érkezett, ugyanis az új, bővített Wembleyt ők nyitották meg. Amikor megkérdezték tőlük, mikor érezték, hogy népszerűek, akkor a dobos, Dom azt mondta, hogy akkor, amikor meghirdették az időpontot, majd fél óra múlva rájuk telefonáltak, hogy lehetne-e másnap még egy koncert a 70 000-es Wembleyben, mert elmentek a jegyek az elsőre. A népszerűségükön nyilván a Twilight is sokat lendített, de tény, hogy a Black Holes and Revelations lemezük elképesztően fogyaszthatóra és (nem utolsósorban) jóra sikerült, aminek a turnéjáról ez a felvétel is való. Zeneileg van itt sci-fi western (Knights of Cydonia), gitárdiszkó (Supermassive Black Hole), alterpop (Starlight), megalomán, (hangszer)váltásokkal teletűzdelt slágerek (New Born; Butterflies and Hurricanes), metalba hajló britpop (Hysteria; Stockholm Syndrome), csendes vallomás (Unintended) és alternatív elektronika is (Take a Bow). Szóval mindenki megtalálhatja a saját ízlésének megfelelőt, ugyanakkor nehéz egyet kiválasztani.

Ha csak egy számra van időd: Time Is Running Out

Dönci

A No Use for a Name az egyik legszebb és legtragikusabb hangvételű dalával nyitja ezt a lemezt, amely gyakorlatilag egy egyperces intróként is felfogható a dallamos, de nem vidám punkolás előtt. Mondhatnám, hogy nem lesz ennél jobb a lemez, de mit várunk, amikor egy zenekar megírja a legjobb dalát? Ettől még a többi is bőven érdemes a hallgatásra. Az International You Day az egyik legnagyobb slágerük, és tegyük hozzá, megérdemelten. A dobolás hibátlan, a gitárdallamok fülbemászók, a verze és a refrén pedig jól előadható. De a Pre-Medicated Murder is megér egy misét. Ez volt talán az a korong, amellyel zeneileg úgy nyitott a No Use, hogy hű maradt a saját gyökereihez. Bátrabban mertek szintetizátort, hegedűt és akusztikusabb hangszereket alkalmazni. Szóval szánjunk 34 percet az életünkből erre a korongra.

Ha csak egy számra van időd: Feels Like Home + International You Day

Lepa

„Túl késő beszélni veled, és túl korai elbúcsúzni” – hangzik a lemez első két sora, így nem csoda, hogy az énekes Tony Sly halála után az ő búcsúhimnusza lett ebből a számból, illetve a vele szorosan összefonódó slágerből, a világ egyik legszebb szerelmet vallós skatepunk nótájából, az International You Dayből. Nagyon erős tehát a kezdés, de a (vicces) klipet kapó Dumb Reminders se semmi, az Any Number Can Play eleje pedig random pillanatokban szokott felbukkanni a fejemben, és aztán nem enged. És folytathatnám a sort: a Friends of the Enemy basszustémája, az Angela popossága, a Let Me Down hosszú akusztikus bevezetésre épülő csodás íve mind-mind illusztrálja Sly dalszerzői tehetségét. Itt is csak látszat tehát, hogy „már megint egy dallamospunk-tucatalbummal állunk szemben”. Megéri az alaposabb ismerkedést.

Ha csak egy számra van időd: Let Me Down

Lepa

Vissza a kemény zenékhez (már ha valakinek a Primus nem kemény, de nekem a csokigyáras album nem az). A félig indusztriális, félig „nu” metál koronázatlan királyától a szokásos értékekre számíthatunk: kidolgozottság, hihetetlenül zúzós gitárhangzás, fejleszakító riffek és dobok, depresszív, de fülbemászó énekdallamok időnként megspékelve egy kis ordítással. Egy-két „könnyebb” (minden relatív ugyebár) nótát leszámítva (nekem ilyen a Beauty School vagy a Sextape, és lehet, hogy öregszem, de ezek jobban is tetszenek) végig zúznak a srácok; azoknak tudom ajánlani az albumot, akik szeretik az ilyet, de valamiért elkerülték eddig, ugyanis a széplelkűek biztos nem fognak beleszeretni ebbe a műfajba – annak egyik legkorrektebben végrehajtott produkciója révén se.

Ha csak egy számra van időd: Sextape

Dönci

A Deftones mindmáig (értsd: a hallgatás napjáig) nem tudta felülmúlni a White Pony sikerét és minőségét, de rendkívül sokszor közel került ehhez. Ennek ékes példája ez az album, aminek (jobb szó híján) legendás a születése, hiszen a basszusgitárosuk, Chi Cheng autóbalesete után sokáig kómában feküdt, majd meghalt. Előtte állítólag vele dolgoztak egy lemezen, ami nagyrészt kész volt, de azokat a dalokat soha nem jelentették meg, helyettük írtak újakat, mert Chi nélkül azokat nem akarták befejezni. De akkor a zenéről: A You've Seen the Butcher riffje meg olyan, mintha a Rage Against the Machine találta volna a gitáron. Érdekes amúgy, hogy a Deftones ahhoz képest, hogy a nu-metalból indult, és a mai napig jó sok dal lepörög az első lemezükről a koncerteken, elég bátran használja az elektronikát. Olyannyira, hogy sokszor a trip hop vagy a chillout elemei is előkerülnek. Máskor viszont zúznak, mintha muszáj lenne, ami szintén jól áll nekik. Chino Moreno sokszor széttorzított, affektálós éneke pedig a zenekar egyértelmű védjegye. Gyakorlatilag nincs olyan szám a korongon, amit szívesen lehagynék, de muszáj lesz csak egyet választanom.

Ha csak egy számra van időd: Diamond Eyes

Dönci

Én nagyon bírtam a Willy Wonka & the Chocolate Factory című filmet a megboldogult Gene Wilderrel. Pszichedéliák keveredtek szürreáliákkal, úgyhogy igazából nem is lehetett kérdés, hogy a Primus csinál egy feldolgozáslemezt a filmzenékhez. Gyakorlatilag a vibráló színekben káprázó LSD trip helyett egy sötét utcán stroboszkópfényben támadó késes gyilkos jut eszünkbe minden dalról. A Candy Man egyenesen ijesztő lett. Már a filmben is nagy kedvenceim voltak az umpa-lumpa dalok, így most is ezek közül fogok választani egyet.

Ha csak egy számra van időd: Oompa Violet

Lepa

Ez ez nagyon érdekes album, és még annak is meglepetést okoz, aki úgy-ahogy ismeri a Primust: ugyanis egy filmzenének, a Willy Wonka & the Chocolate Factory c. film (amit később Charlie és a csokigyár néven újraforgattak) zenéjének feldolgozása. Viszont hamisítatlanul primusos, van benne mindenféle széteffektezett hang, amit sose gondoltunk volna basszusgitárból kijönni; kántálás, hátborzongató ének, furcsa ritmika, meg egy csomó kiegészítő hangszer és effekt is, amitől valamiért nagyon sejtelmes, túlvilági és avantgárd hangulata lesz a lemeznek. Mindenképpen felfrissítő zenei élmény, ha az ember sok átlagosabb zenét hallgat (márpedig a legtöbb könnyűzene ennél átlagosabb). Fogyasztása egyben ajánlott a tematikussága miatt, na meg a hangulatában való elmélyülést segítendő is.

Ha csak egy számra van időd: Golden Ticket

Lepa

Ha a Black Masks & Gasoline című dalra azt mondtam, „minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk nótája”, akkor bizony ez pedig minden idők egyik legtökéletesebb dallamos hardcore-punk albuma, a Rise Against karrierjének tetőzése. A hangzás tökéletes (és tökös), vonyítanak a gitárok, és pont jó arányban váltakozik a dallamos ének a hardcore ordítással. A lemez csúcspontja mondjuk egyből az elején van a számomra az Injectionnel, ami egy hátborzongató, allegorikus nóta az életbe való kapaszkodásról (a haldokló szemszögéből). A legismertebb (115 milliós hallgatottsággal) egyébként nem az, hanem a Prayer of the Refugee, ami inkább hard rock már csak a tempója miatt is (bár a refrénekre begyorsul). A keményebb műfajoktól és a politizálós szövegektől irtózók pedig adjanak egy esélyt a Roadside balladájának: az egy csodaszép, csellóval is kísért duett egy tehetséges női vokalistával, az amúgy ismeretlen Emily Schambrával.

Ha csak egy számra van időd: Injection

Dönci

A Rise Against ismét tiszteletét teszi nálunk, és ismét az arcunkba tolja a kemény riffeket és a dallamos (de rekedten üvöltő) vokálokat. Tim McIlrath nagyon érti, mikor kell lekiabálni a hallgatók haját, és mikor kell énekelve közölni a mondanivalót. A vokálsávok pedig tökéletesen erősítik a zeneiséget. Kíváncsi lennék, élőben hogy tudják ezt előadni. A legnagyobb sláger (és a lemezt egyébként nagyon jól jellemző dal) az Injection, de a legeslegjobb a Prayer of the Refugee, ami tempóban és stílusban is váltogatja a verzét és a refrént. Annál már csak a Roadside női vokálja meglepőbb a lemezen, bár az a track sokkal kevésbé fogós, mint a Prayer..., mégis említésre méltó, mert Tim megmutatja, hogy nem csak rekeszteni tud vadul. Aki bírja a hardcore-punkot, azt mindenképp leköti majd a lemez, mert amikor azt hinné, már mindent hallott, kiderül, hogy mégsem.

Ha csak egy számra van időd: Prayer of the Refugee