Dönci

Nem csak a lemezcím volt számomra meglepő annak idején, aminek a jelentését sokáig nyomoztam (azt jelenti egyébként, hogy hatásvadász, hangzatos, kérkedő stb.), de arra is mindig rácsodálkozom, hogy a különböző dalok elején/végén lévő instrumentális cuccok a CD-n úgy vannak megszerkesztve, hogy nem a track részei, hanem a tracket közti szünetet töltik ki. A nyitány pedig mindjárt egy ars poetica is fület gyönyörködtető kiállásokkal. Skin még mindig tud érzelmes és kegyetlen is lenni, akár egy dalon belül is, a zene pedig tempójában és stílusában is változatos. A punktól a trip hopig minden megtalálható, mégis egységes köntösbe öltöztetve. A legnagyobb slágerek a Brazen, a Hedonism és a Twisted voltak, viszont a többi szám sem csak töltelék. Nagyon nehéz mellényúlni, akármit válasszon az ember. Ezért is inkább végig kell hallgatni a teljes lemez, és akkor nem lesz ezzel se baj. :) Mindenesetre ma egy finomabb, vicces (ironikus) dalt választok.

Ha csak egy számra van időd: Glorious Pop Song

Lepa

Maradunk a kilencvenes éveknél, sőt, csak egy évvel lépünk vissza az időben: viszont átnyergelünk a női énekessel rendelkező rockzenekarok (egyébként akkoriban igen szűk) táborához. Ezen a második albumon megvan minden, ami jellemző a Skunk Anansie-re: vadulás és érzelmek, kiemelkedő énekteljesítmény és sokatmondó szövegek. Elég változatos cucc, és pont jó arányban vannak a bulizós koncertslágerek a mélázósabb nótákkal. Nekem így újrahallgatva a vonósokkal megtámogatott, egyszerre vad és balladisztikus Brazen (Weep) tetszik legjobban, bár persze a többivel sincs semmi baj.

Ha csak egy számra van időd: Brazen (Weep)

Lepa

A zseniális debütáló album és a világszerte kasszákat robbantó, sokszoros platina minősítésű második sorlemez után ennél a harmadik albumnál ingott meg először a rajongók és a kritikusok Oasisbe vetett bizodalma. Pedig ugyanolyan világslágerek vannak rajta, mint az első kettőn (Stand by Me; Fade In-Out; Don’t Go Away – utóbbi talán a legszebb számuk), csak talán kisebb mennyiségben, illetve picit túl van producerelve: a záró reprízt leszámítva négy és fél percnél kezdőnek a legrövidebb számok, pedig a legtöbbjük ugyanúgy csak pár versszakból és refrénből áll, csak nagyon túl van nyújtva a bevezetésük és a levezetésük. Jó példa erre a kilencperces All Around the World utolsó öt perce: simán le lehetett volna vágni. Mindezekkel együtt szerintem ez még bőven klasszikus Oasis-lemez, és simán ott a helye minden idők legjobb britpop-albumai között.

Ha csak egy számra van időd: Don’t Go Away

Dönci

Az Oasis tagjai az első két lemeze után annyi minden illegális szert elfogyasztottak, hogy egy idő után nem érezték, hogy melyik dal számít hosszúnak (pl. a címadó, pedig alig több mint 5 perc, vagy a 9 percen túli All Around the World, ami még egy reprízt is kap). Itt rendszerint a túlhangszereltség és az elnyújtottság a probléma. Persze ellenpélda is akad bőven, hiszen pl. a D'You Know What I Mean? a maga 7 perc 42 másodpercével egyáltalán nem unalmas. Meg egyébként is zseniálisan megszerkesztett darabok váltják egymást. Liam és Noel együtt közel verhetetlen párost nyújtanak. A legjobb példa erre a zenekar életművének egyik legjobb dala, a Stand by Me. A régi lendületből szinte csak az I Hope, I Think, I Know sejlik fel, a többi dal jellemzően a középtempót célozza meg. Bár a vége nyúlik, mint a rétestészta, mindenképp érdemes végighallgatni, mert bepillantást nyerhetünk abba, mitől olyan nagy királyság a brit pop.

Ha csak egy számra van időd: Stand by Me

Dönci

A múltkor Tom McRae szólókoncerttel érkezett a listánkra, most Oli Kraus (cselló) és Ollie Cunningham (billentyű) segítségével teremt főként depresszív atmoszférát zenéjével, amelyet természetesen a konferanszok feloldanak. Az End of the World News elején az anekdota és a közönségénekeltetés a közepén fergeteges, az A and B Song sosem volt még ilyen jó, és a The Boy with the Bubblegun is sokkal szívszorítóbb és kegyetlenebb, amiről nem gondoltam, hogy lehetséges. Nehéz bármit is kiemelni úgy, hogy ne érezzem azt, hogy minden mást is ki kellett volna.

Ha csak egy számra van időd: The Only Thing I Know

Lepa

Volt már McRae-album a listánkon, sőt, koncertfelvétel is, azonban ez nem szólókoncert, hanem zenekari (ha nem is túlzottan nagyzenekari). A hangulat a szokásos: az extraszomorú dalokat extravicces kommentárok és konferanszok kötik össze, így biztosítja az előadó, hogy senki se sírja végig a koncertjét. Az egyik leghíresebb száma (erről is poénkodik egy sort) az End of the World News, azt mindenképpen érdemes megfülelnie annak, aki betekintést akar nyerni az előadó fellépéseinek hangulatába (vagy nem utolsósorban megismerné a pályafutása korai szakaszának egyik csúcspontját). De akinek az tetszik, annak bizony a többi is nagy eséllyel fog.

Ha csak egy számra van időd: End of the World News

Lepa

Szerény véleményem szerint az egyik legjobb Dylan-albummal állunk szemben, főleg a koraiakat leszámítva. Megvan bakeliten, és az egyik kedvencem. Az egyetlen oka annak, hogy nem szólt nagyot, az az, hogy már a nyolcvanas évek végén jött ki, ráadásul már a 26. sorlemeze, addigra már teljesen más zenék voltak divatban. Pedig nagyon szép dallamú és költői szövegű dalok követik egymást: a kezdő Political World a címéhez hűen a dylani társadalomkritikát, a What Good Am I? pedig a tőle megszokott filozofálást helyezi a központba, de van itt zseniális szám például a gőgről is (The Disease of Conceit). Zeneileg nagyon hátradőlős és relaxálós, de gyönyörű a legtöbb nóta: szerintem kevés jobb dolog lehet, mint hintaszékben pihenve nézni télen a kandallót, és közben ezt a lemezt hallgatni (bár sajnos még nem próbáltam kandalló és hintaszék híján). A Man in the Long Black Coat tücsökciripelése olyan varázslatos hangulatot kelt, hogy csak na – de a legszebb dal talán mégis a Ring Them Bells.

Ha csak egy számra van időd: Ring Them Bells

Dönci

Dylanhez szinte szokatlanul nagy sebességgel indul a korong. A Political Worldben gyakorlatilag a dobokra épül minden, úgy érzi az ember, hogy az összes dallamot a ritmusnak vetették alá, ami egyébként egy tök jó ötlet. Utána persze jönnek a költői és szép darabok, pl. a What Good Am I? az egyik legszebb Dylan-dal, amit hallottam valaha. Szóval a választottam a Political World lesz, de 38 percet mindenki szánjon arra, hogy végighallgatja ezt a korongot, mert csodálatosan gyönyörű.

Ha csak egy számra van időd: Political World

Dönci

Az első Kiscsillag-lemezt akkor adták ki, amikor még működött a Kispál, viszont már nem adott ki lemezt. Ezért mindenkinek olyan érzése volt, hogy ez olyan, mint egy nyersebb Kispál, ahol a gitárok nem olyan kiemelkedők. Viszont nagyon működtek a dalok akkor is, most is. Az Állnak a férfiak az egyik legigazabb dal a férfi agyak működéséről, az ondó-trilógia (ahogy én hívom A MOL-kútnál, a Jávor Pál és a Feketemosó című dalokat) szintén nagyon erős, de Rátgéber énekétől eltekintve nem nagyon lehet gyenge pontot találni a lemezen. Bräutigam még mindig érzi a beatet, Lecsó és Lovasi tök jól kiegészítik egymást, Ózdi pedig hangulatos basszusokat (és néha dalokat is) hoz. A Ha én lennék című felvételben a kedvenc legalább kétértelmű sorom az, amikor az egyszerű igazságok boltjáról beszél (ami egyébként Lovasi webshopjának elég ügyes neve), és azt mondja, hogy „és te eladó lennél benne”. Szép szójáték. A Kockacukorról meg mindig a Hairből az a jelenet jut eszembe, amikor az LSD-t osztják „kockacukor” alakban egy cowboykalapból, és Bergernek már nem jut. Szóval én azt a dalt LSD-ként értelmezem, mert másképp nem tudok jelentést varázsolni a refrén mögé. De sok szónak is egy a vége: aki bírja a beatzenét, akinek szívügye az alter, vagy aki csak egy jó élményt akar, hallgassa végig az albumot.

Ha csak egy számra van időd: Itt valahol

Lepa

Lovasi András ezzel az új zenekarral robbant be újra a Kispál és a Borz haldoklása idején, és ami a legszembetűnőbb volt abban az időben, az az, hogy mekkora lelkesedéssel vetette bele magát: látszott, hogy ráfért már a változás. Az album magán viseli a debütáló albumok egyik fő sajátosságát, azaz nincs rajta töltelékszám – érződik, hogy minden dalt komolyan gondoltak és nagyon átgondoltan írtak meg. Tele van slágerekkel a lemez: a leghíresebb Kockacukor mellett ott van például a Ha én lennék (mindkét verziója), a Menetszél, a Feketemosó, a Jávor Pál, a Hú de sötét és még sorolhatnám. De vicces például a Russian in the School önironikus szövege és A Mol-kútnál abszurduma is, csak az utóbbi másképp: egy nagyon súlyos és alpári szöveg egy elég furcsa eseményről, másvalaki szemszögéből. Láttam élőben is a zenekart ebben a korszakban, élőben is ütött minden szám. Időtálló, tartósan kellemes hallgatnivaló a lemez.

Ha csak egy számra van időd: Ha én lennék (lelkes verzió)

Lepa

Visszatér a Sexepil is hozzánk: korábban egy ennél újabb akusztikus albummal szerepeltek nálunk, és ha ironikus akarnék lenni, azt írnám, most pont ugyanazt kapjuk, csak nem akusztikusan. De tényleg erről van szó: az „eredeti” verziókban minden erénye kijön a zenekarnak (profizmus, jól megírt számok, magával ragadó hangulat), és a korszak is pont ugyanaz (három év különbséggel). Egy-két szám (Rat King; Dormant) meg is található ott is meg itt is, és mindkét verziójuk megérdemelten került a listára. Az egyik legjobb dal viszont a lassú kezdésből kicsit punkos tempóba váltó It’s Fun, ami ott nem szerepelt. Kitűnően illusztrálja a banda minden erősségét.

Ha csak egy számra van időd: It's Fun

Dönci

A Sexepil is világhírre érdemes zenekar, csak az a kár, hogy hazánkban sem kultiválják sokan. Pedig itt van 2014-ből egy teljesen koherens és minőségi modern rocklemez (ami egyben modernrock-lemez is), ami úgy megszólal, hogy kicsapja a biztosítékot, mégsem játszották sehol. Értékein azonban ez mit sem csökkent, sőt, korteskedünk mellette, ha tehetjük. A Rat King, a Dormant vagy a Go Away például tökéletes slágerek (lehetnének, ha beállnának a 3 perces, rádióbarát hosszúságúak közé, amiből egyébként egy van a korongon, az énekdallamával indiai motívumokat megmutató Clinger). Bennük van minden, ami kell. Húzós riff, erős szöveg és/vagy táncolható ritmusok. De ez igaz a teljes lemezre is. Egységesen kegyetlen vagy dühös frusztráció jellemzi a számokat, akkor is, ha némelyik dallamvezetése slágeresebb. Szóval feszültséglevezetéshez tökéletes választás a teljes album.

Ha csak egy számra van időd: Dormant

Dönci

Sokak számára referencia, még többeknek legenda, de ami biztos, hogy egy megkerülhetetlen zenekarról van szó. Ennek a korongnak meg, ha csak a két húzóslágert, a Should I Stay or Should I Go és a Rock the Casbah című dalokat tartalmazná, akkor is ennyire elöl kéne szerepelnie. De persze más is van rajta, például a dühös Know Your Rights vagy a karibi hangulatokat idéző Car Jamming. És akkor még csak az első 4 dalról esett szó. A leginkább hangulatában varázslatos ez a lemez, mert gyakorlatilag úgy kínál egységességet, hogy megtalálható rajta minden, amibe az együttes valaha belekóstolt. A funkytól a világzenéig, a punktól a reggae-ig. Érdemes rászánni az időt.

Ha csak egy számra van időd: Rock the Casbah

Lepa

A klasszikus felállású Clash, de voltaképp a Clash utolsó stúdióalbumáról beszélünk (mivel az egyedül Joe Strummert megtartó legutolsó lemez, a Cut the Crap végül letagadtatott és kitagadtatott a zenekar életművéből, Joe bácsi nagyon megbánta). Ezen az albumon már leginkább a dub, a diszkó és a világzenei hatások érdekelték a bandát, így nyoma sincs a kezdeti albumok dühének és vadságának. A legismertebb sláger egyértelműen a Should I Stay or Should I Go, de kevesen tudják, hogy igazából csak a 90-es években, a megjelenése után tíz évvel futott be (nekem meg is van egy akkori kiadású kislemezen), amikor is Mick Jones eladta egy Levi’s-reklámnak. Klipes nóta még a Rock the Casbah is, de mindenképpen a zenekar nagy klasszikusai közé tartozik a Straight to Hell, valamint a még mindig nagyon társadalomkritikus, rendszerellenes és politizálós Know Your Rights is. Utóbbinak a szövege is kiemelkedő, és a monoton zeneisége is kiváló, így talán jobban is szeretem a fent említett daloknál.

Ha csak egy számra van időd: Know Your Rights

Lepa

Egy zseniális szólókoncert-felvétellel állunk ma szemben: elképesztő, hogy egy ember egy gitárral (és néha némi zongorázással) mennyire le tud kötni egy közönséget (és a kedves albumhallgatókat, mint például engem). Bármennyire is ismeretlen előadó, ez a magával ragadó beleélés teszi igazán naggyá – még olyankor is 100%-osan fülel rá az ember, amikor nagyon csendes (nem mellesleg mesterien használja a szüneteket és a dinamikai változásokat a dalain belül és azok között is). A közönség igazán szerencsés lehetett, hogy ott lehetett – de ez hallatszik is a reakcióin.

Ha csak egy számra van időd: Karaoke Soul

Dönci

Tom McRae-ben az a jó, hogy egy ideje szinte minden lemeze után kiad egy koncertalbumot is, ami megörökíti az előző turné legjobb pillanatait. Itt, mivel egyedül volt, a From the Lowlands turnéján, a cím adta magát. Az meg, hogy a CD-borító egy társasjáték is egyben, külön becsülendő. Mivel eleve ritkán diktál gyors tempót Tom, itt is az akusztikus gitáré (és néha a zongoráé) a főszerep. Az ének szuggesztív, a közönség csendes, amikor kell, és énekel, segít, amikor úgy alakul, a konferanszok pedig olyanok, hogy akár egy stand-up comedyben is megállnák a helyüket. Érződik, szinte hallatszik az intimitás, mert pár száz főt befogadó helyeken volt csak az előadó. Nem tudom, ezt hogy keverték így ki. Egy biztos, aki bírja a jó szövegű énekes-dalszerzőket, annak nem kell jobb lemezt keresnie ennél.

Ha csak egy számra van időd: How's Your Whistling? + Strangest Land

Dönci

11 évvel ezelőtt járunk, és a The Gaslight Anthem ismét azt hozza, amiben a legjobb: fogós dallamokat, Springsteent idéző éneket és hangszínt. Ugyanakkor érződik, hogy (a soha meg nem öregedő) Simon Gallup nagy hatással volt Alex Levine basszustémáira, mert az Old White Lincoln egy The Cure-dal is lehetne a The Head on the Door-érából. A legjobban építkező dal viszont a monotonitást és az abból kitörést zeneileg legjobban szimbolizáló Miles Davis & the Cool. Azonban a leginkább hangulatos számomra a Casanova, Baby! című, már-már punkos lendületű (gyaníthatóan) közönségkedvenc darab. A csilingelő gitárok egyszerűen magukkal ragadnak. Az ilyen finomságok miatt éri meg odafigyelni erre a zenekarra, hiszen sokszor meglepnek olyan effektekkel vagy szólókkal, amik nem sablonosak. Találhatók persze jóféle balladák is, például a szívfacsaró gitárokkal megáldott Here's Looking at You, Kid vagy a belassított Even Cowgirls Get the Blues. Szóval érdemes eljutni a lemez végéig, mert ezek arra találhatók.

Ha csak egy számra van időd: Here's Looking at You, Kid

Lepa

Elérkeztünk a Gaslight Anthem legnépszerűbb, leghíresebb és a listánkon is legmagasabbra rangsorolt, amúgy második albumához. Van pár személyes történetem róla: egyrészt az Even Cowgirls Get the Blues volt a várakozó nóta az esküvőmön, mert a feleségem is nagyon szereti; másrészt megvan bakeliten, egy kis berlini lemezboltban találtam meg jutányos áron – életem egyik legjobb vétele volt. Itt még sokszor punkosan gyors a tempó, de már kiforrott a jellegzetes TGA-hangzás. És ahogy korábban is elmondtam, lehet őket vádolni azzal, hogy minden szám ugyanolyan (majdnem az összes refrén lá-fá-dó-szó vagy dó-szó-lá-fá, tudományosabban fogalmazva VI-IV-I-V vagy I-V-VI-IV akkordmenetre épül), de attól egyenként nézve majdnem az összes hatalmas világsláger. Az első két szám, a Great Expectations és a címadó nem is hagy kétséget efelől, de az én kedvenceim a lemez közepén vannak: a Miles Davis & the Cool és a The Patient Ferris Wheel kettőse egyszerűen überelhetetlen slágerparádé. És az előbbi bizonyítja, hogy vannak azért dalszerkezeti és dallamvezetési szinten is meglepetései Brian Fallonnak a sablonok használata mellett.

Ha csak egy számra van időd: Miles Davis & the Cool

Lepa

A Thrice ezzel a második albumával robbant be a köztudatba – pont jókor dobták piacra, mert a punk már (újra) kiment a divatból, ők viszont leginkább a „metallal átitatott emo-core” műfajába sorolhatók, így üde színfolt lettek az amerikai vagány underground fiatalok körében. Azóta sokat finomodtak: leginkább csak rocknak nevezném, amit ma csinálnak, de ez az albumuk örök klasszikus marad számomra. Netes statisztikák (Spotify) alapján a Deadbolt és a To Avenge and Awake the Dead a legnépszerűbb dalok az albumról (amúgy 4 számban is szerepel a „dead” vagy „death” szó, egyben pedig a „kill”, szóval a tematika adott). Viszont szerintem például rögtön a nyitószám minden pillanata arany, és az In Years to Come is érthetetlenül nem lett (metal) világsláger. A balladák kedvelői pedig a Trustot hallgassák meg (nem kell aggódni, azért abban is van zúzás). De szerintem mindenki szánjon rá 38 percet, aki szereti a duplázott lábdobot, a vonyító és zúzós gitárokat és az ordibálással váltakozó dallamos éneket.

Ha csak egy számra van időd: Kill Me Quickly

Dönci

Ha valaki meg tudja azt csinálni, hogy az összes frusztrációdat egy dalba sűrítve adja ki, akkor a Thrice biztos ilyen zenekar. Kemény, odamondós, kiabáló ének váltja a dallamos melódiákat. Fülbemászó riffek egészítik ki a kőkemény, metalba hajló basszus- és dobtémákat. Ha pedig valamelyik dal mégsem tetszene, nem kell félned, két perc múlva vége lesz. A Betrayal Is a Symptom üvöltése egyszerűen fergeteges. A Deadbolt zongorája meg egészen meglepő kis intermezzo. Nagy megfejtések itt sincsenek amúgy, viszont a stílusérzék egyszerűen hibátlan. Éppen ezért egy tökéletesen élvezhető hardcore punk lemezzel van dolgunk. Szóval csak hangosan!

Ha csak egy számra van időd: Betrayal Is a Symptom